4. Fejezet - A halál küszöbén állva

A forróság egyre nagyobb körülöttem, és a levegőt is egyre nehezebben veszem. Kezdek nagyon bepánikolni. Addig fészkelődöm, és ugrálok a széken, míg el nem dőlök vele. A földre esve fájdalmasan felkiáltok, mert az ütés pont az arcom bal felét érte el. Ezek után biztos lesz ott egy hatalmas, lila folt. Már ha egyáltalán kijutok innen élve. Miután sikerült jó pozícióba kerülnöm, a szíjakat kezdtem feszegetni, amivel odakötöztek a székhez. Amikor már egy jó ideje próbálkoztam, és már a reményt is kezdtem feladni, hogy kijutok, eszembe jutott valami. A zsebemben van egy bicska, amit mindig ott tartogatok, ha netalántán olyan helyzetbe kerülök. Kis híján kifordul a csuklóm, mire egyáltalán ki tudom venni a bicskát. Próbálom a szíjhoz irányítani a kezem, de többször is megvágom magam, de az volt legkisebb gondom. Éreztem, ahogy a vér szivárog ki a sebemből, és rácsöpög a kezemre és a padlóra. Lihegve veszem a forró levegőt, kis híján már fulladozva, és tudom, hogy ha nem vezérelne a bosszúvágy, akkor feladtam volna az egészet. 

Tulajdonképpen nem is lenne miért élnem, nem igaz? Ezt mondta az imposztor is. De nem, nem fogok meghalni, már csak azért se, mert tudom, hogy ezzel megint csak az ő kedvére teszek. Már egy ideje próbálkoztam, amikor végre elszakadt a szíj, én pedig kiszabadultam. A bútorokat már teljesen elnyelte a tűz, és szinte semmi nem maradt meg belőlük. Minden szobát átnéztem, de sehol nem találtam kiutat. Érdekes módon az ajtó is eltűnt, az ablakból pedig nem lenne túl jó ötlet kiugrani. Egyre jobban kétségbe estem, és a levegőm is vészesen fogy. Kezdtem tényleg feladni a reményt.

Még egyszer átnéztem az összes szobát, hátha van ott valami, amit eddig nem vettem észre, de semmi. A füsttől alig láttam valamit, a forróság miatt pedig úgy éreztem, hogy mentem megsülök. De nem adhattam fel a reményt. Minden egyes lélegzetvétel pokolian fájdalmas volt, és tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni. Hirtelen rám tört egy erős köhögő roham, amiért lerogytam a földre, és a maradék erőm is elszállt belőlem. Vége van. Nem bírom tovább, itt fogok meghalni. Egyszerűen nem tudok kijutni innen. Nekidőltem a hozzám legközelebb lévő falnak. Már nem is érdekel, hogy meghalok, beletörődtem. Az imposztor boldog lehet, mert én feladom. Ő nyert. A tűz egyre jobban terjedt, és már iszonyúan közel volt hozzám, de én a forróságon kívül nem éreztem semmi egyebet. Semmi megbánás nem volt bennem. Inkább valami nyugalom és béke. Ha meghalok, nem kell folyton csak a bosszúra koncentrálnom, nem kell folyton mindenkivel csak kiabálnom és veszekednem. Az imposztornak igaza volt. Nem fogok hiányozni senkinek. Még a legjobb barátomnak se, mert különben tényleg utánam jött volna. Egyre jobban homályosodott a látásom, majd végül bekövetkezett, amire eddig vártam: teljes sötétség. Meghaltam. 

*Eközben…*

Chris egyre türelmetlenebbül várt az imposztor lakásán. Nem volt mersze elmenni onnan, és követni Dant, mert tudta, hogy ő egyedül akarja lerendezni ezt az ellenségével. Már régebben megtapasztalta, hogy néha jobb nem beleavatkozni Dan dolgába, mert akkor azt bánhatja. Most viszont különösen aggódott, mert az apró barátja már két órája elment innen. Általában Dan hamar lerendezi a dolgát, ezért is találta furcsának, hogy olyan sokáig elvolt.

„Hol maradhat már ilyen sokáig…? Ez nem vall rá. Muszáj lesz utána mennem.” gondolta Chris. Először nem volt biztos abban, hogy ezt kéne tennie, de végül rászánta magát a dologra. Már indult is volna az ajtó felé, amikor az hirtelen kinyílt. Természetesen az imposztor volt az, fülig érő, önelégedett mosollyal az arcán. Teljesen meglepődve néztek egymásra, mert nem tudták, hogy a másik mit keres itt. Az imposztor azért, mert ez az ő lakása. Chris azért, mert ha az imposztor most visszajött… akkor hol van Dan?

- Oh, hello Chris. Azt hittem, hogy már rég elindultál felkeresni a te kis barátodat  – kérdezte az imposztor ártatlan mosollyal az arcán. Chris erre még inkább megzavarodott.

- Én azt hittem, hogy te… mármint, hogy ha te itt vagy, akkor hol van Dan? Utánad ment, nem? – faggatta Chris a másik fiút. Az imposztor halkan felkuncogott.

- Szegény, hülye Chris. Én tényleg azt hittem, hogy vagy olyan jó barátja Dannek, hogy legalább sejted, hol van, de, ahogy elnézem, sejtelmed sincs  – mondta a csaló halál nyugodt arckifejezéssel – De majd nemsokára meglátogathatod őt a közeli temetőben – az imposztor arcára vészjósló mosoly telepedett. Chris egyből megértette, hogy mire céloz, és a döbbenetét a harag vette át. Chris a falnak lökte az imposztort, és ráordított.

-HOL VAN DAN?! – kiabálta. A csaló eléggé meglepődött, mert ahogy Dan naplójában mesél Dan Chrisről, nem szokott csak úgy kiborulni. Mivel az imposztor nem válaszolt, Chris pedig egyre türelmetlenebb lett, ezért megismételte az előző mondatát.

- Miért vagy ennyire kiborulva, Chris? Te vagy Dan legjobb barátja, akkor viszont utána kellett volna menned, és nem csak úgy hagyni, hogy belesétáljon a csapdámba.

- Csapda…?- ismételgette Chris halkan. – Mit tettél Dannel, te szemétláda?! – az imposztor felkuncogott.

- Mondjuk úgy… hogy Dan már soha nem fog bosszút állni senkin. – mondta.  Chris teljesen ledöbbent. Nem jött ki hang a száján, mert nem akarta elhinni, amit hallott.

„Lehetetlen… akárhányszor taposol rá egy csótányra, nem fog meghalni, ahogy Dan sem halhat meg csak úgy. Pedig rá számtalanszor rátapostak… Nem lehet, hogy most fog meghalni!” gondolta magában. Chris szó nélkül kifutott az imposztor lakásából, és lélekszakadva futott a hotelig.

A látvány, amit ott látott, teljesen elborzasztotta őt. Tűzoltók, és sok bámészkodó ember vette körbe a hotelt, mert az egyik szoba kigyulladt. Az ablak kitört, és az abból kitörő fekete füstfelhő körbevette az épületet. Chris nem tudta, hogy mit tegyen.

„Ha bemegyek, akkor lehet, hogy én is meghalok. Ez veszélyes. Nem tudom, hogy kockáztatnám-e az életemet Danért. Hogy ha Elise-t kéne megmentenem, akkor már futnék, de ez teljesen más. Igaz, hozzá valamennyire jobban kötődök, mint a feleségemhez, mert mégis csak majdnem húsz éve ismerem, de nem tudom, hogy tényleg meg tudnám-e menteni őt. Lehet, hogy én is odaveszek, anélkül, hogy Dant kimentettem volna. De… nem hiszem, hogy képes lennék úgy élni, hogy tudom, meg tudtam volna menteni Dan életét. Meg kell kockáztatnom” hangzottak el ezek a gondolatok a fejében. Még egyszer erőt vett magán, és már futott is az épület felé. Igaz, a hotelt sárga szalaggal vették körbe, jelezve, hogy nem mehet oda be senki. Chris ezzel nem törődött, átbújt a szalag alatt, és futott be a hotelba. A tűzoltók, és a bámészkodó emberek meg akarták állítani őt, de Chris abban a pillanatban még egy buldózer se tudta volna megállítani.

Berontott az égő szobába. Chris ahogy levegőt vett, a tüdejébe beszökött a füst, és rájött a köhögő roham. A kezét a szája elé emelte, hogy megvédje magát valamennyire a füsttől. A lángok miatt szinte semmit se látott, de az alakokat valamennyire ki tudta venni. Óvatosan lépkedett előre, de amikor nem talált semmit, egyre gyorsabban, és kétségbeesettebben járta be az összes kisszobát. Dant viszont nem találta sehol. A nagyszobában járt, és kezdte feladni, mert azt hitte, hogy talán Dan is elégett a többi tárggyal együtt. Előre lépkedett, amikor belebotlott valamibe. Vagyis valakibe. Chris kis híján arccal a földre zuhant, de időben sikerült megakadályoznia ezt. Lehajolt ahhoz a testhez, amibe megbotlott, és akkor kis híján elakadt a lélegzete.

Dan volt az. Az arca kormos volt, és még annál is sápadtabb, amilyen lenni szokott. Chris nem habozott, felkapta Dant a karjaiba, és már rohant is ki a szobából. Vagyis megpróbálta. Az ajtót ugyanis nem találta meg. Ide-oda cikázott a szobák között, de nem találta meg a kiutat. Egyre inkább elkezdett kétségbe esni.

„Nem adhatom fel! Meg kell mentenem Dant, és most csak ez számít.” ismételgette magában, és ez valahogy ösztönzően hatott rá.

Chris egyre jobban elfáradt, és nehezebben vette a levegőt, mint ahogy eddig tudta, de megtalálta az ajtót. Erre mintha visszatért volna belé az erő, kirohant az ajtón. Amikor kiért a hotelben, az emberek furcsán néztek rá. Igaz, a látvány nem volt hétköznapi. Egy fiú, akinek a ruháját beborította a hamu és a füst, egy másik fiút tart a karjaiban, aki látszólag elájult. A mentőautó már ott volt, szóval a mentősök átvették Dant, és rátették a hordágyra. Chris leült a betonra, hogy kifújja magát, de közel maradt a mentőautóhoz, hogy szemmel tartsa őket. Az imposztor is ott volt, mögötte néhány rendőr, akik beszélgettek egymással, de ő csak mereven, és undorodva bámulta a hordágyon fekvő Dant.  Mielőtt felrakhatták volna őt a mentőautóba, az imposztor belerúgott a hordágyba. Úgy csinálta, hogy senki ne láthassa meg.

A mentősök elhajtottak Dannel, egészen a közeli kórházig. Christ is vinni akarták, de ő nagyon ellenezte a dolgot, és azt mondta, hogy majd csak akkor megy be a kórházba, amikor Dant fogja meglátogatni. Chris teljesen lesújtva ült az egyik padon, mert lehet, hogy Dan nem is fogja túlélni ezt az egészet. De ha ő meghalna, akkor Chris nem lenne képes úgy élni.

„De én megtettem, amit tudtam. Most már minden csak Danen múlik, és azon, hogy szembe tud-e nézni a halállal.”

3. Fejezet - "Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel..."

Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem kiütve, vagy hogy az imposztor mit csinált velem, de végül egy székhez kötözve keltem fel. A fejembe kínzó fájdalom hasított, amint megmozdultam és ezt egyszerűen képtelenség volt kibírni. Először mindent homályosan láttam, de pár másodperc múlva már úgy-ahogy ki tudtam venni az alakokat, vagy hogy mi hol van. A legelső amit észrevettem az az, hogy az imposztor velem szemben ült egy széken, és unott fejjel nézte a szobában lógó festményeket. Amikor rámpillantott, és meglátta, hogy már felkeltem, felém villantott egy gonosz vigyort, és felállt a székéből.

-Nocsak, hát végre felkeltél, hercegnő? – hangsúlyozta a „hercegnő” szót – Elég sokáig aludtál.

-Mi… te ütöttél ki engem! – emlékeztettem őt.

-Remek észrevétel, Dan.

-Idióta! Mondd el, miért csinálod ezt velem??

 -Azt kérdezed, hogy miért? – ült vissza a székére – Tudod, sokat gondolkoztam a börtönben, ahová te juttattál engem, és rájöttem, hogy az lesz a legjobb, ha bosszút állok rajtad. Ahogy te is tetted velem! – dühös szemeket meresztett rám, mintha én lennék az oka mindennek, ami vele történt. De persze, hogy börtönbe küldettem őt, mert ellopta a személyazonosságomat, mégis mit várt?! Üljek tétlenül, sőt, örüljek neki? Hát nem. 

-Mégis hogy akatrsz bosszút állni rajtam? Megölsz? – tettem fel a kérdést, de bár ne tettem volna. A válasza teljesen megrémített.

-Igen – bólintott – És nem intézem el azzal, hogy mondjuk lefejezlek, vagy főbe lőllek, ó, nem. Sokkal jobb a hosszú, fájdalmas halál, amit tervezek neked. – ledermedtem. Csak mereven néztem rá, válaszolni se tudtam. Hogy… megöl? Azt eddig is tudtam, hogy ő egy őrült, na de ennyire??

-Nem… nem lennél képes embert ölni… - motyogtam, pedig tudtam jól, hogy ezzel csak áltatom magam, mert még én magam sem akarom elhinni azt, amit mondott.

-Lehet, hogy igazad van. Ja várj, mégse. Ismersz te engem egyáltalán? Nem. Nem szántál rá időt, hogy megismerj, mert te csak bosszút állsz az embereken, pedig nem is ismered őket, nem tudod, hogy ők hogy reagálnak a te kicsinyes bosszúvágyadra, mert téged csak egy dolog érdekel: hogy megbosszuld őket. És tudod mit? Most kamatostul visszakapod azt a fájdalmat, amit én átéltem a börtönben.

-Azt hiszed, hogy ezt én hagyni fogom?? – sziszegtem felé, és elkezdtem ficánkolni a székben, hogy valahogy kiszabaduljak, de ez persze csak sikertelen próbálkozás volt.

-Szánalmas vagy, ahogy próbálkozol. – kuncogott az imposztor, majd közel, sőőőt, NAGYON KÖZEL hajolt hozzám, de én még elfordítani se tudtam a fejemet, mert nem voltam olyan testhelyzetbe.

 – De… akkor is, mi lesz, ha megölsz? Chris előbb-utóbb úgy is észreveszi, hogy meghaltam, és akkor biztos, hogy bosszút áll rajtad!

-Igazad van. De mindent úgy fogok beállítani, mintha öngyilkos lettél voln. Megnyugodhatsz, a temetésedet is meg fogom rendezni, hogy eltereljem magamról a gyanút. Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel,  és hidd el, senki nem fog gyanítani semmit.

-Nem… Chris nem lehet olyan hülye, hogy nem veszi észre a nyilvánvalót! – makacskodtam.

-Ugyan. Akkor most Chris utánad jött volna, és nem hagyta volna, hogy csak úgy idegyere, és vakon belesétálj a csapdámba. Még mindig azt hiszed, hogy nem lehet olyan hülye? – nevetett fel gonoszul. – És különben is: neked nincsenek barátaid, se rokonaid, neked csak Chris és Elise van, akiket valahogy még sikerült megtartanod magad mellett. Te olyan személyiség vagy, hogy még a világ legkedvesebb és legtoleránsabb emberét is képes vagy elüldözni magad mellől. Olvastam a naplódat, tudom a te kis történetedet. A szüleid elhagytak téged, mert nem tudtak…

-FOGD BE A POFÁD! – ordítottam rá, és mivel eszembe jutatta az egész történetet, akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Nem hittem volna, hogy ő ennyire aberrált és kegyetlen, hogy képes csak úgy heccből elmesélni az egész sztorit, pedig tudja jól, hogy ez az egyik és talán egyetlen gyenge pontom. Az ember azt hinné, hogy nekem nincsenek ilyen érzékeny pontjaim, mert én jól el tudom rejteni az érzéseimet, de én is emberből vagyok, és az, ami történt velem még kiskoromban rohadtul fájdalmasan érint engem még most, huszonnégy éves koromban is.

-Miért fogjam be? Pedig cuki kis történet ez… nem tudtak elviselni még a szüleid se! Akkor meg mégis mit gondolsz, Chris és Elise mit éreznek? Ha engem kérdezel, utálnak téged, és csak azért viselnek el, mert nem tehetnek mást.

-Ha ennyire utálsz engem… akkor rajta, ölj meg! Ha azok, amiket mondtál rólam, tényleg igazak, akkor nincs értelme élnem! Akkor mégis mi a francra vársz?! Ölj már meg! – kiabáltam, az imposztor pedig teljesen meglepődötten nézett rám, mintha nem erre a reakcióra számított volna. Hezitált egy kicsit, mert először nem tudta, erre mit is válaszoljon.

-Ezt te se gondoltad komolyan. Mi értelme lenne úgy megölni téged, ha te is akarod? Úgy nincs benne semmi izgalmas. – mondta egy kicsit csalódott ábrázattal. – De tudom, hogy most csak megpróbálsz átverni. Ismerlek, elolvastam a naplódat, amibe mindent feljegyeztél, és már jobban ismerlek téged, mint te magadat. Magányos vagy, nincs senkid, soha nem is volt, és egész életben szerintem csak a macskád, Motyogó Úr szeretett téged. De csak hogy lásd, van szívem, még kapsz egy búcsúcsókot is. – értetlenül néztem rá, de aztán leesett, hogy mire gondol, és undorodva próbáltam elfordulni tőle, de ez mind hiába, megfogta az államat, és elérte, hogy a szemébe nézzek. Elmebeteg vigyorral az arcán közeledett felém, és én bárhogy is ficánkoltam, nem tudtam  megmozdulni, mert túl erősen fogott le. Már vészesen közelt volt hozzám, míg végül…  az ajkai erőszakosan érintették az enyémet, így kis híján megfulladtam. És… na várjunk csak… e-ez a nyelvét is használja?! Levegőt se kaptam, és rohadtul szúrt is, teljesen elfogott a hányinger, és ha tehettem volna, nemes egyszerűséggel, minden szívfájdalom nélkül szájbahánytam volna őt. Amikor már kis híján megfulladtam, végre, elhúzódott tőlem. Undorító, szadista állat! Ráadásul ő férfi! Ha innen kiszabadulok, az első dolgom az lesz, hogy kimosom a számat Domestossal.

-Hülye b*zi! Undorító vagy! –rivalltam rá. Ő elengedte a füle mellett az én véleményemet, és gonoszul felnevetett.

-Tudom, szerinted miért csináltam ezt? Mellesleg nem vagyok se hülye, se b*zi, ez csak egy egyszerű csók volt. És mielőtt bármi baromságra gondolnál, nem érzek semmi „olyat” irántad, sőt, szívből gyűlöllek.

-Én is valahogy így érzek irántad. – mondtam, és a hangomból tisztán ki lehetett venni a megvetést, és a gyűlöletet.

-Na, elég a fecsegésből, én nem ezért jöttem ide. – mondta, majd átviharzott a másik szobába, és pár másodperc múlva egy piros kannával a kezében tért vissza. A kannából kifolyó átlátszó, sárgás folyadékot össze-vissza locsolta az összes szobában, majd amikor kiürült a kanna tartalma, a zsebéből egy gyújtót húzott elő. – Ellene vagyok a szükséges gyújtogatásnak, de ennek most kifejezetten örülni fogok. – nevetett fel, majd az öngyújtót meggyújtotta, és ledobta a földre. A szőnyegről és a padlóról vörös lángok törtek elő, az imposztor pedig sietve távozott a szobából. Mielőtt azonban kiment volna, tisztán hallottam az utolsó szavait:

-Viszlát, Dan! Hatalmas öröm volt megismerni téged, de még nagyobb öröm az, hogy én ölhetlek meg.  Jó szórakozást… és igyekezz minél előbb meghalni!

Ennyit mondott. Az ajtót pedig bezárta. Halálra rémülve néztem a szobában egyre inkább terjedő tűzre, a füst pedig egyre inkább fojtogatott, és a levegőm egyre inkább fogyóban volt. Valahogy… muszáj lesz innen kijutnom. De basszus, hogyan?! 

2. Fejezet - Csapda

Lassan megérkeztünk az imposztor lakásához, de az elővigyázatosság kedvéért elhoztam magammal azt a feszítővasat, amit egy romos háznak a kapujában találtam. Egy kis panelban szállt meg ő, szóval nekünk csak annyit kell tennünk, hogy berontunk az ő lakására, utána meg lesz, ami lesz. Mielőtt viszont ezt megtehettem volna, Chris  feltette az ominózus kérdést.

- Tulajdonképpen mit is akarsz csinálni az imposztorral?

- Nos, drága tudatlan barátom, megismertetem az ő arcocskáját az én feszítővasammal. – mutattam rá a kezemben lévő tárgyra.

- Még mindig nem szoktam meg, hogy emberek lakásába török be csak azért, hogy te kiélhesd a beteges hajlamaidat… - mondta Chris megrökönyödött arccal. 

- Pedig lassan hozzá kéne szoknod.

Meg sem várva, hogy mit válaszol, én berontottam az imposztor lakásának ajtaján. Legnagyobb meglepetésemre, nem volt itt senki. Minden szobát átfésültem, ami csak volt, de nem találtam senkit. Végül tanácstalanul járkáltam fel-le a nappaliban. A francba is, tudhattam volna, hogy ez egy csapda lesz! A közelben lévő kisasztalon megcsörrent a telefonja, én pedig már egyből tudtam, hogy ez csakis az imposztor lehet, szóval felvettem a telefont.

- Tudod, egyre jobban kezdelek rühellni. – mondtam a telefonba, mire a vonal tulsó végén csak egy halk nevetést kaptam válaszul, így most már biztosra tudtam, hogy az imposztor hívott.

- Nagyon helyes.  – mondta némi gúnnyal a hangjában, és egyszerűen tudtam, imádja, hogy én ennyire gyűlölöm őt.

- Honnan tudtad, hogy jövünk? – tértem rögtön a tárgyra.

- Hogy miért? Nem emlékszel? Én voltam te, és tudom, hogy hogyan működik az a piciny anyad.

- Nem kicsi az agyam, csak a méretemhez van szabva!

- Ez csak egy újabb kifogás, Dan. De nézz csak be a pólód alá. Nem hiányzik onnan valami? – először nem értettem, hogy mire céloz, de utána leesett.  Benéztem a pólóm alá, a nadrágom zsebébe, de sehol nem találtam meg a dögcédulát.

- Elloptad a nyakláncomat?! Nem volt neked elég a személyazonosságom??

- Kéne neked a nyakláncod, ugye? – erre nem tudtam egyből válaszolni. Lássuk csak… megér nekem annyit a nyaklánc? Egyértelműen igen.

- Kéne, hát.

- Sejtettem. Akkor tudod mit? Gyere el abba a hotelba, ahol te és a kis haverod szálltatok meg. Természetesen csak te jöhetsz, Dan. – és ezzel lerakta a telefont. Chris felé fordultam, hátha ő megmondja, hogy mit tegyek.

- Dan, tudod, hogy nem muszáj neked menned, mert ez biztos csak egy csapda. És különben is, nem ér meg annyit az a nyaklánc…

- De igen, nekem sokat ér! Lehet, hogy neked nem, de nekem igen! És nem is kell, hogy gyere, boldogulok egyedül is. – mondtam, és egyszerűen otthagytam Christ. Bár, tényleg igaza van… ez ismét csak egy csapda, én pedig egyszerűen csak belesétálok. Na de sebaj, majd lesz, ami lesz, engem akkor se lehet eltántorítani a célomtól.

Chris nem követett engem, mert szerintem rájött, hogy engem úgyse fog megállítani. Nem is értem, hogy miért ér nekem annyit az a nyaklánc, hogy érte megyek…  Sokat jelent nekem az a dögcédula, mert nem csak a szülinapomra kaptam,  hanem ez nekem olyan, mint egy kabala. Ha nálam van, akkor mindig sikerülnek a terveim, és emiatt soha nem válok meg tőle. Ezért muszáj lesz visszaszereznem.  Mivel most nagyon siettem, sokkal hamarabb értem a hotelhoz, mint amikor Chrissel mentem.  Amikor a szobához értem, nem szaroztam, egyszerűen csak berúgtam az ajtót, és az se érdekelt, hogy valaki szóvá teszi, hogy mennyire pofátlan egy alak vagyok.  Bementem, becsuktam magam mögött az ajtót, és alaposan körül néztem.  A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valaki (na vajon ki) ráteszi a kezét a vállamra, én pedig azzal a lendülettel le is rázom magamról. 

- Ne merj hozzám érni a redvás kezeddel! – fordultam az imposztor felé, és szó szerint az arcába ordítottam. De ez őt egyáltalán nem idegesíti fel, sőt… nagyon is elszórakoztatja az, ahogy én viselkedek.  – És ne vigyorogj ilyen szórakozottan!

- Miért ne? Vicces azt nézni, ahogy kiborulsz. – Uh, a galád fajtádat! Szóval viccesnek tartod?? Már csak attól megütném, hogy egyáltalán rám néz, és most is képtelen vagyok visszafogni magam. A testem szinte magától cselekedett, a kezem megmozdult, és gyorsan közelített a csaló arcához, és mivel szegényke nem tudott időben elhajolni, kapott egy hatalmas öklöst az arcára. De olyan erővel adtam, hogy a földre zuhant, és még a fejét is beverte az ajtófélfába, aminek biztos meg is marad a nyoma.  A fájdalomtól felszisszent, de, mintha nem is történt volna semmi, felállt, és dühösen nézett rám.  Vészesen közeledett felém, és amikor megállt előttem, farkasszemet néztünk egymással. Egyszerűen nem tudtunk mit mondani, mert szavak nélkül is ki tudtuk fejezni azokat az érzéseinket, amik bennünk lapulnak. Hogy mi volt ez az érzés? Gyűlölet, gúny és megvetés, amit már azóta érzek, amióta csak megláttam. Ha valaki megkérdezné, hogy én mit érzek eziránt a csaló iránt, nemes egyszerűséggel azt mondanám: szánalmat. De szerintem ő is így gondolja. Túl jól ismer engem, és én is őt, bár ő teljesen kiszámíthatatlan. De amikor ellopta a személyazonosságomat, elolvasta a naplómat is, ezért ő minden gondolatomat előre kitalálja, tudja mit mikor teszek, és hogy eddig mi ellen álltam, vagy esküdtem bosszút. Abba a naplóba mindent feljegyeztem, a titkaimat, az álmaimat és a vágyaimat, de rajta kívül senki nem olvasta el. Még Chrisnek se engedem meg, pedig őt kb. négy vagy öt éves korom óta ismerem. 

- Add vissza a nyakláncomat! – rivalltam rá, mert eszembe jutott, miért is jöttem ide. – Azt mondtad, hogy ha eljövök, visszaadod nekem!

-És te el is hitted? – gúnyosan felnevetett – Imádnivaló, hogy milyen naiv és hiszékeny vagy. Nem kéne minden emberben megbíznod.

- Akkor én nekem nincs itt semmi keresnivalóm… - morogtam, majd az ajtó felé indultam. Érdekes módon az imposztor nem csinált semmit, csak nézett.  Mielőtt még kiléptem volna a folyósóra, megállított.

- Lenne itt még valami, Dan.

- Mi lenne az? – fordultam felé. Bár ne tettem volna… a háta mögül előhúzott egy vasrudat, és még megszólalni se tudtam, mert a következő pillanatban már a padlón hevertem, teljesen kiütve. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az az imposztor sátáni kacaja, majd ezután teljes sötétség. 

1. Fejezet - Bosszú

Hét éves voltam, amikor először ízleltem meg a bosszú édes ízét. A saját apámon akartam bosszút állni, amiért elvette az egyik kedvenc akcióhős figurámat, amiből az lett, hogy ő és az anyám éjjel-nappal veszekedtek arról, hogy mit rontottak el rajtam. Ezekből a kicsinyes, egyszerű bosszúkból idővel már egyre bonyolultabb, és kidolgozottabb tervek születtek, és ahogy egyre idősebb lettem, rájöttem, hogy nekem ez az én végzetem, máshoz nem is nagyon értek. Ez a legnagyobb szórakozásom, és nem tagadom le, imádom ezt csinálni. Chris mindig is segített nekem, - ha akarta, ha nem - de ő folyton csak ellenezte az egészet, mert persze ő nem értett meg engem. Én még a legjobb dologban is meglátom a rosszat, és még most, huszonnégy éves létemre se tudom megítélni, hogy ez áldás, vagy inkább átok. Szerintem mind a kettő. De volt valami, nem is, inkább valaki, akit mindennél jobban gyűlöltem. Az imposztor, aki ellopta a személyazonosségomat, de pechére én elküldtem őt a börtönbe. hat hónappal később, miután ő kiszabadult, jött csak tőle kétszáz hívás. Nem kicsit rágtam be, szóval az első dolgom az volt, hogy megkeressem őt, amiben persze segített nekem Elise, és csak sajnos akkor jöttem rá, hogy mire is képes... nem akarom részletezni. De már rájöttem, hogy egy őrült, és tényleg képes bármikor az őrületbe kergetni, ahogy ezt nekem garantálta is. Már egy ideje nem találkoztam vele, szóval már kezdem azt hinni, hogy nem is fog visszajönni, de ezt is csak remélni tudom, mert ki tudja, még mire képes. Nem is akarom megtudni. Egyelőre örülök, hogy nem találkoztam vele.

Reggel van, és érzem, hogy valami nagyon, de nagyon közel van hozzám, és engem fürkész. Először nem volt merszem megnézni, hogy mi az, de meggyőztem magam azzal az indokkal, hogy lehet, hogy ez veszett kutya. Erre szinte azonnal kipattant a szemem, és persze, hogy Chris volt az, és komolyan úgy bámult rám, mintha egy földönkívüli lennék. A hirtelen jött meglepődöttségtől azt se tudtam, hogy sikítsak, vagy egyszerűen csak vágjam pofán. Végül csak egy állast kapott, amitől összeesett, de egyenesen RÁM esett, szóval úgy kellett lelöknöm magamról. Chris az állát fogva állt fel, és dühösen nézett velem farkasszemet.

- Nem fogok bocsánatot kérni. – morogtam.

- Nem is kell. – vetette oda egy kicsit sértődötten. – Csak azért jöttem, hogy megnézzem, élsz-e még.

- Mint ahogy látod, te szerencsétlen, élek. De miért is kellett neked megnézned?

- Azért mert egyhuzamban aludtál három napot. – ült le az ágyamra. Értetlenül néztem rá, mert nekem fogalmam se volt arról, hogy miért eludtam ennyit. Végül csak egy kicsit később válaszoltam neki.

- Kamuzol.

- Miért tenném? – oké, erre már nem tudtam mit válaszoni, eddig Chris soha nem hazudott nekem. De akkor miért aludtam ennyit? – Nem emlékszel semmire, igaz? – bólintottam.

- Te tudod?

- Persze.

- Akkor miért nem mondod már el, hogy mi történt?! – vontam kérdőre dühösen és türelmetlenül. – Utálom, amikor játszadozol velem!

- Jól van, nyugodj meg! Elmondok mindent. Amikor a legutóbb álltál bosszút az imposztoron, egy egész csúnya verekedéssel végződött az egész. Odáig fajult a dolog, hogy ő fejen vágott téged egy feszítővassal. Először azt hittük, hogy szörnyethaltál az ütés miatt, de nem. Viszont amikor már harmadik napja nem ébredtél fel, pánikba estem, szóval idejöttem, és néztem, hogy mikor fogsz felkelni. – teljesen ledöbbenve hallgattam a kis történetét, mert komolyan semmire nem emlékszem abból, ami három napja történt. Viszont jól esik, hogy van, aki aggódik értem, de ezt persze nem tettem szóvá, mert a végén már túl csöpögőssé válik ez az egész helyzet.

- Értem… és most mi van az imposztorral?

- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Chris.

- Akkor meg minek ücsörgünk még itt?! Keressük meg, és én pedig elintézem őt! – már álltam is volna fel, de visszatartott az a kínzó fejfájás, ami akkor jött rám, miután egyáltalán megmozdultam. Feljajdulva kaptam a fájó testrészemhez, de engem ez se tartott vissza, megindultam az ajtó felé, de megtorpantam. Csak most vettem észre, hogy nem is a saját házamba vagyok. Eddig ezt hogy nem vettem észre?! – Hol vagyok most? – fordultam vissza a még mindig az ágyon ülő Chrishez.

- Erre se emlékszel? – megráztam a fejem – Az imposztor másik városba költözött, te oda követted őt, és ebben a szállodában kellett megszállnunk.

- És most melyik városban vagyunk?

- Asszem California.

- És most hol van az imposztor?! Vigyél oda most azonnal!

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Mert nincs üzemanyag a kocsimban. – a francba! Tudhattam volna, hogy ez az idióta nem fog tankolni.

- Sebaj, akkor majd gyalogolunk. Neked úgy se ártana. – mosolyodtam el gonoszul, és meg se várva, hogy Chris mit válaszol, kimentem az ajtón, és mivel Chrisnek nem volt nagyon más választása, követett. – Még valami. – fordultam a mögöttem baktató fiú felé.

- Mi?

- Hol is van ő?

- Ki?

*facepalm* - Az imposztor, te agyhalott! – csattantam fel dühösen. Nem lehet igaz, hogy ennyire hülye legyen! És még csodálkozik, hogy sokszor vagyok mérges??

- Akkor én megyek elöl… - sóhajtott, majd én kezdtem őt követni.

A szálloda olyan volt, mint egy útvesztő. Ha egyszer bemész, nem tudsz kitalálni. Olyan sok a szoba, és a folyósók is mindig máshova vezettek, hogy először azt se tudtuk, merre menjünk. Végül húsz percnyi könnyes próbálkozás után megtaláltuk a nyerő utat, és örömkönnyekkel a szemünkben léptünk ki a szálloda bazi nagy és csicsás kapuján. Chris előre figyelmeztetett, hogy kábé még egy óra gyalogút következik, és akkor végre valahára elérkezünk az imposztor lakására. Ami a leginkább böki a csőrömet az, hogy nem tudom, mi az imposztor igazi neve. Majd valahogy kipréselem belőle a választ, mert már tényleg, de tényleg ez izgat a leginkább. Lehet, hogy már ő se tudja igazán.

- Megvan még a nyaklánc, amit tőlem kaptál? – törte meg a kínos csendet Chris.

- A dögcédula? 

- Igen, az. – bólintott. A pólóm alól előhúztam a nyakláncot, amit még pár éve kaptam Christől szülinapomra. Mosolyogva vette tudomásul, hogy még nem veszítettem el. Még. A beszélgetés ezzel részemről véget is ért, mentünk tovább.

Tizenöt perc gyaloglás után valami hirtelen visszarántott engem. Chris is megállt, hogy megnézze, mi a baj. A pólóm beleakadt valami… nem tudom mibe, és azt se, hogy hogyan. Ficánkoltam össze vissza, hátha kiszabadulok, de nem. Chris is odajött, hogy segítsen. Megfogta a karomat, és minden erejét belevetve, húzni kezdett. Nem ellenkeztem, sőt, én is rásegítettem, de még így is csak úgy tudott kiszabadítani, hogy fent egy kicsit elszakadt a pólóm. Még valami elszakadt, de azzal nem foglalkoztam, mert mentünk is tovább. Bár ne tettem volna…

Egy fekete hajú, huszonöt körüli fiú baktatott az úton, és láthatóan valaminek nagyon örült. Két fiút követett tisztes távolból, nehogy észrevegyék őt, ami sikerült is neki. Halkan nevetve nézte végig, ahogy ketten szerencsétlenkednek azzal, hogy közülük az alacsonyabbik  beleakadt valamibe, és alig sikerült kiszabadulnia. Amikor a kis tevékenységük véget ért, a fekete hajú észrevette, hogy az alacsonyabbik nyakából kiszakadt valami, nyaklánchoz hasonlítható dolog. Amikor már mind a ketten elég messze voltak a követőjüktől, ő felvette a nyakláncot.

- Ó, Dan. Nem is tudod, hogy mibe keveredtél bele… - mosolyodott el gonoszul, és már nekiállt a gonosz tervének, amivel Dan életére törhet. Végül azzal ellentétes irányba indult, amerre Dan és Chris ment. Ő, az imposztor tudta, hogy azzal, amit csinálni fog, talán végleg elintézheti Dant.