Miért nincsenek új fejezetek...?

A kérdés adott, hiszen egy ideje nem tettem fel egy fejezetet se. Hogy miért? Nos, van rá egy nyomós okom (nem, kivételesen NEM a sulira gondolok... de részben az is hozzájárult ahhoz, hogy ne legyen se időm, se kedvem írni :/). Pár nappal ezelőtt, késő este olvasgattam a creepypasta rémtörténeteit. Ugye ezek még számomra nem voltak félelmetesek. Volt egy közülük, ami kicsit szokatlan volt nekem, ez az "Öngyilkos egér"(Mickey egér). Nem durva, de valaki azt hiszem csinált hozzá videót. Gondoltam, hogy ha van videó, akkor nézzük meg! Szóóval... van a YT-n az az oldalsáv, ahová a "javasolt" videók kerülnek, vagy kapcsolódnak ahhoz a témához, amilyen videót éppen nézel. Ott volt egy. A "Tunyacsáp öngyilkossága".
Hááát... mit ne mondjak.... no comment. Egyszerűen nonszensz az egész.
Azt tudni kell rólam, hogy világéletemben rühelltem a horrort... de pont MOST kezdtem el megbékélni a témával, de persze pont ilyenkor kell felbukkannia annak a nyomorult videónak. Én mindig is érzékeny lelkű voltam... és az a fajta ember vagyok, akire egyetlenegy kép (mindegy milyen) rohadt nagy hatással van. És az a videó... teljesen lesokkolt. Pedig sok borzalmat láttam, de AZON még én is leblokkoltam. Lehet, hogy egyesek túlságosan is érzékenynek néznek, de... én ilyen vagyok, na, nem tehetek róla. Nincs lelki erőm leírni, hogy mi szerepel a videóban, de aki meg akarja tudni, az gondolom utánanéz.
Ez az egész Mocsok Bölcsője fanfiction horroros alapú lett volna, de azok után, amiket láttam, egy életre megutáltam a horrort. Sőt, a Spongyabobot is. Nem tudok mit hozzáfűzni a dologhoz... túlságosan is rettegek már ettől. Mostanság aludni se tudok emiatt. Értsétek meg, kérlek... tudom, az egész az én hibám. Nem kellett volna megnéznem azt a szaros videót.
Eh... azt hiszem, hogy átváltok a yaoi fanfictionra... az legalább valamennyivel "vidámabb" style. :D
Sziasztok.

10. Fejezet - Kiderül az igazság

Végül eljött az a nap, amitől egyenesen rettegtem. Este egy szemernyit se tudtam aludni, mert hát, azzal a tudattal lehunyni se tudtam a szememet, hogy holnap meg kell ölnöm a legjobb barátomat. Nem is tudtam, hogy hogyan kezdjek neki az egésznek. Alig tudtam kimászni az ágyamból, de nagy erőfeszítés árán megtettem. Így is felért egy kínszenvedéssel, mire az asztalhoz ballagtam, leültem az egyik székre, a fejemet pedig az asztalra hajtottam. Azonban megéreztem, hogy valami papírszerű tárgyra hajtottam a fejemet. Egy cetli… Hmm, na vajon ki küldhette? Felvettem a kis darab papírt, és elolvastam.

„Ide vidd el Christ: 3352 North San Fernando Road, Los Angeles, CA, 90065. Aláírás: noname”

Sejtettem, hogy ki küldte a levelet, mert szerintem egyértelmű volt. Ki lenne az a hülye, aki azt írja az aláíráshoz, hogy noname? Pár perccel később megcsörrent a telefonom is. A telefon kijelzője azt írta ki, hogy „Ismeretlen szám”. Felvettem.

- Ja, Dan, elfelejtettem még valamit a levélhez írni. – hallottam meg az imposztor hangját a vonal túlsó végéből.

- Heh, szenilis nyomorék. Mi lenne az?

- Az, hogy én is ott leszek a raktárban.

- Te mi a francért leszel ott?! – kérdeztem ingerülten. Minek jön egyáltalán oda?!

- Hogy megbizonyosodjak arról, tényleg képes vagy-e megtenni azt, amit kértem – hangzott el a válasz tőle, majd a következő pillanatban már csak egy halk, recsegő hangot hallottam. A telefont letette, ami nem is baj, nem akartam vele tovább cseverészni.

A francba. Oké, hogy azért jön, hogy izé… „szemmel tartson”, de én akkor is szerettem volna EGYEDÜL… KETTESBEN maradni Chrissel. Hogy izé, na, elbúcsúzhassak tőle. Vagy ez olyan kurva nagy kérés??? De hát, az a baj, hogy én ez ellen nem tehetek semmit. Most akkor mi lesz? Valahogy rá kell vennem Christ, hogy átjöjjön hozzám, és akkor elviszem a raktárba. Utána pedig… hát, lesz, ami lesz. Majd valahogy megoldom a helyzetet. De, mi van akkor, ha Chris ellenszegül? Az igaz, hogy ő az erősebb, de nekem jobbak a reflexeim. Amúgy, nem hiszem, hogy ellenszegülne. Legalábbis nem lesz rá alkalma. Jézusom, magamra se ismerek.

A telefonomért nyúltam, és tárcsáztam Chris számát. Kicsöng. Vártam egy másodpercet…kettőt…hármat…négyet… ÉS FELVETTE!

- Dan, mit akarsz ilyen korán? – kérdezte Chris fáradt hangon.

- Miről beszélsz? Nincs is ko… - az órára néztem, és akkor láttam meg, hogy hajnali öt van. Ezt eddig hogy nem vettem észre? Na mindegy. – Ö, akkor semmi. De most sürgősen át kellene jönnöd!

- De Dan, még olyan korán van…

- Az engem hol érdekel? Csak gyere át! – Chris sóhajtott egyet.

- Miért is akarod, hogy átmenjek? – oké, ezzel a kérdésével most megfogott. Hogy miért? Kell egy jó indok. Hmm… miért is adjak neki indokot?

- Miért is vagy te ilyen kíváncsi? CSAK GYERE MÁR!

- Jó, oké, mindjárt ott leszek.

- Ajánlom is – és ezzel lecsaptam a telefont.

Muszáj lesz fent tartanom a „bunkó vagyok oszt kész” látszatot, ha nem akarok lebukni. Egy esélyem van, nem akarom elszúrni. Na várjunk csak… mi lenne, ha nem is Christ, hanem az imposztort ölném meg? Végül is, a lehetőség adott (hacsak ő nem öl meg előbb). Mit veszíthetnék? Legfeljebb az életemet, de hajlandó vagyok kockáztatni. Pár perccel később Chris meg is érkezett, és addig én is felöltöztem.

- Ülj be az autóba – parancsoltam rá Chrisre.

- Most hová megyünk? – kérdezte, amikor beültünk mind a ketten az autómba.

- Majd meglátod.

- Nem vagy túl bőbeszédű.

- Te miért nem vagy az? Jobban járnánk – meg sem várva Chris válaszát, beindítottam az autót, és elindultunk. Elhoztam magammal a cetlit is, amit az imposztor hagyott nekem, mert különben biztos, hogy elfelejteném a címet.

Egy jó órás autóút után megérkeztünk a raktárépülethez. Útközben egy szót se szóltunk egymáshoz, ami szerintem nem is volt túl nagy baj. Chris túlságosan is el volt foglalva azzal a kis pattogó labdával, amit adtam neki. Egyszer majdnem karamboloztunk is miatta. Na azután már elegem lett, és kihajítottam a labdát a francba. Chris ezután megsértődött, mint egy ötéves, és a hallgatásával próbált büntetni. Kiszálltunk a kocsiból, és Chris elképedve nézte a raktárépületet.

- Miért jöttünk mi ide? – görcsbe rándult a gyomrom. Nem mertem megszólalni. Hányingerem van saját magamtól. Nem mondtam semmit, csak előre mentem. –Hé, Dan, várj! – jött utánam a barna hajú is.

Az ajtó, amin bementünk nyitva volt. Szóval biztos, hogy az imposztor már itt van. Amint beértünk, jobban körülnéztem. Kb. a raktár felét fadobozok tették ki, de teljesen összevissza voltak. Volt, ahol rengeteg doboz volt egy kupacon, máshol meg csak pár darab volt. Azonkívül úgy tűnt, hogy csak mi voltunk ott. Előrementünk, és egy kisebb, nyíltabb részre mentünk, ahol nem volt olyan sok doboz.

Hogyan tovább? Itt vagyok a raktárban, Chris pár méterre áll tőlem, a pisztoly pedig a zsebemben van. Egyszerűen csak gyáva vagyok. Képtelen vagyok megölni Christ. Hogy is gondolhattam, hogy képes vagyok rá?! Egy idióta vagyok, hogy beleegyeztem az imposztor ajánlatába. Jobb lett volna, ha engem is megölnek Chrissel együtt.

- Dan, elmondanád, hogy miért vagyunk itt? – kérdezte Chris, megtörve a kínos csendet.

Hallgattam. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Aztán bevillant egy ötlet: ha az imposztor itt van, akkor valószínűleg hall is engem. Ha magamra hívnám a figyelmét, előbújna, és akkor lelőhetném. Akkor… most vagy soha.

- Hé, imposztor! Tudom ám, hogy itt vagy! Bújj elő, akárhol is vagy, te féreg! – ordítottam.

- Dan, te mit csinálsz? – jött hozzám közelebb Chris. A kezét a vállamra tette, de én leráztam magamról.

- Gyere elő, te retkes buzi! – nem jött válasz. Lehet, hogy nincs is itt. Basszus… most Chris totál hülyének nézhet. De ha nincs itt, akkor simán le is léphetnék. Már indultam is volna el, de egy kattanást hallottam a hátam mögül. Hátra fordultam, és elképedtem.

A csaló volt az, és egy pisztolyt szegezett rám. De hát… hogyan került ő oda?! Ezt nem hiszem el. Végig itt volt.

- Tudtam, hogy el kell jönnöm ide. Máskülönben leléptél volna – mondta szarkasztikus hangnemben – Te túl gyenge és gyáva vagy ahhoz, hogy megöld a legjobb barátodat, nem igaz? Hmph. De hát, ha te nem, akkor majd én megteszem.

- Dan, miről beszél ez a csaló? – kérdezte Chris zaklatottan.

- Chris, én…

- Jaj, hogy Dan nem is mondta el neked, Chris? Hát sejtettem. – kuncogott gúnyosan az imposztor.

- Mit nem mondtál el nekem, Dan? – fordult felém a barátom.

- Dan, jobb lesz, ha te mondod meg Chrisnek, mielőtt én teszem meg.

- Én… - nem tudtam, hogy hogyan mondjam el Chrisnek. De mégis, jobb lenne, ha tőlem hallaná. De már úgyis tök mindegy, nem? Mind a ketten meg fogunk halni.

- Jó, akkor én mondom el – az imposztor Chris felé fordult. – Jaj, szegény fiú. Nem is sejthetted, hogy mit tervez Dan. Jobban mondva én. Tudod, az embereknek jobban fáj az, hogy ha azt veszik el tőle, akit a legjobban szeretnek, mintha őt ölnék meg.

- Mire célzol…? – kérdezte Chris megdöbbenve.

- Arra, hogy Dan meg fog ölni. De, mivel ő képtelen erre, ezért én fogom megtenni. – az imposztor a pisztolyt Chrisre szegezte. – Ég veled, Chris.

Kattant a fegyver…

Amit egy hangos puffanás követett…

A pisztoly elsült.

De nem Chrisbe hatol a golyó… akkor viszont kit lőttek le?

9. Fejezet - A bűn ára

- Ezt nem teheted! – üvöltöttem.

- Dehogyisnem tehetem! Csak figyeld meg! – nevetett fel az imposztor. – Te bosszút álltál rajtunk, mi pedig ezt szépen visszaadjuk neked. Ha megdobnak kővel, akkor nyomd le a torkán a követ. Ilyen egyszerű. – mondta teljes magabiztossággal, mintha ez olyan „hű de hétköznapi” dolog lenni. Hát nem, nem az!

- Én nem vagyok olyan, mint te, én nem vagyok képes embereket ölni! – makacskodtam tovább.

- Pont, hogy te öltél embert, nem mi – szállt be a beszélgetésbe a vörös hajú fiú.

- Dan, elmondom neked még egyszer, hogy mi a kurva nagy helyzet. Vagy megölöd Christ, a te két kezeddel, vagy mi öljük meg Tommal, de hidd el, azt nem akarod. Sőt, hogy még izgalmasabb legyen a dolog, lenne még valami. Ha nem vagy hajlandó megölni Christ, akkor nem csak hogy őt is, de még téged is megkínzunk. Akarod, hogy részletezzem azt, hogy hogyan ölünk meg titeket? 

- Nem mernéd megtenni… - motyogtam.

- Biztos vagy te ebben? – na jó, tényleg igaza van, nem akarok vele vitázni. Ő bármire képes.

Hihetetlenül nagy patthelyzetbe kerültem azzal, hogy az imposztor nem csak Christ, de még engem is megöl, ha nem teszem azt, amit ő mond. Akkor… gondolom nincs más választásom. Sose hittem volna, hogy a legjobb barátomat kell megölnöm. Hihetetlenül szánalmasnak érzem magam. Nem tehetek mást, úgy kell táncolnom ahogy ő fütyül, mert különben mind a kettőnknek konyec. Az lenne a legjobb, ha minél gyorsabban túleshetnék az egészen, aztán pedig visszatérek a megszokott életembe. Csakhogy… Chris nélkül semmi nem lenne ugyanaz. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire megfizetek még azért, amit teszek, mert eddig nem számítottam a következményekre.

- Úgy sincs más választásom, igaz? – kérdeztem kis szünet után. Az imposztor megrázta a fejét. – Akkor mégis mondd el, mit akarsz, mikor öljem meg őt? Ma, holnap? Mégis mikor?

- Ráér még. Csak hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, adok még egy utolsó napot. Az utolsó nap, amit Chrissel tölthetsz. Jól gondold meg, hogy mit fogsz csinálni, mert azután többet nem láthatod a kis barátodat.

Nem mondtam semmit, csak bólintottam, és sietve távoztam. Amint kiértem a házból, futni kezdtem, ahogy csak bírták a lábaim. Nem is néztem, hogy merre futok, de lehet, hogy nem is érdekelt. A fák ágai néha belém csapódtak, ahogy szaladtam előre, többször is megvágtak a tüskés bokrok, amin keresztül átmentem, majd egy kicsivel szűkebb ösvényre tértem, ahol a fák még sűrűbben álltak egymás mellett. Végül már nem bírtam tovább. Térdre rogytam, a kezeimet a sáros talajba mélyesztettem, hogy támaszt nyújthassak magamnak, és csak sírtam. Úgy sírtam ott, az erdőben, mint egy tíz éves, aki épp elvesztette az anyukáját szem elől. De most az egyszer nem érdekelt semmi, csak az, hogy mit kell tennem holnap. Holnap… mindennek vége. Chris nekem olyan, mint egy másik fél, ami kiegészít engem, és ha őt elszakítják tőlem, akkor én is meghalok. Legalábbis az énem egy része meghal. Onnantól pedig nincs tovább. Kellett nekem bosszúállónak születnem…

Amikor kitaláltam az erdőből, és hazaértem, felhívtam Christ, hogy jöjjön át. Megkérdeztem tőle, hogy ha ez lenne élete utolsó napja, akkor hová menne el. Meglepte őt a kérdés, de egy kis szünet után azt válaszolta, hogy menjek vele, és akkor meglátom. Kocsival mentünk egy teljesen elhagyatott helyre. Kellemes hűvös fogadott, amikor kiszálltam a kocsiból, és a napot is felhők takarták el. Egy földúton voltunk, és egy egészen festői tájon voltunk. A végtelenig elnyúló dombság, rét, és az egész olyan volt, mint a filmekben. Én csak ámultam, alig bírtam megszólalni. Chris megragadta a karomat, és húzni kezdett maga után. A földúton sétáltunk, és kábé csak akkor engedte el a karomat, amikor már vagy hatodszorra szóltam rá.

- Hová megyünk? – kérdeztem.

- Nem tudom – mondta –Csak úgy megyünk.

- Egyáltalán hová vezet ez az út? Mert úgy tűnik, hogy sehová.

- Az nem számít, Dan. Csak az számít, hogy rajta vagyunk. Tudod, az életben nem szabad elszalasztani semmit. Mindenre fel kell figyelnünk. Mint például erre a rétre is, ahol vagyunk. – mondta nyugodt mosollyal az arcán. Iszonyatos bűntudat hasított belém. Belegondoltam abba, hogy talán az lenne a legjobb, ha engem is megölnének… akkor talán nem fájna az, hogy Christ elveszítem.

Nem is tudom, hogy hány perce gyalogoltunk. Akkor teljesen elvesztettem az időérzékemet. És nem csak azt is. Tiszta gondolkodás nulla, és minden más is nulla. Egyedül csak a mellettem sétáló fiút érzékeltem. Egy idő után megálltunk. Leültünk egy fa tövébe, az egyik domb tetejére, ahonnan beláttuk az egész helyet.

- Dan, kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte Chris pár perc csönd után.

- Kérdezz.

- Szerinted mi az élet értelme?

- Jajj, ne gyere te is ezzel a filozófus baromsággal – néztem rá megrökönyödött képpel. Felsóhajtottam, aztán egy kicsit nyugodtabb hangnemben folytattam a mondandómat - Csak akkor fogod megtudni, hogy mi az élet értelme, ha meghaltál. Hiába kutatják annyian a lét értelmét, csak akkor tudják meg igazán, ha meghaltak. Mert az emberek csak akkor becsülik meg azt, amijük volt, vagy van, ha tudják, hogy az már soha többé nem lehet az övék – egy kicsit meglepődtem azon, amit mondtam, mert azért én se szoktam ilyen baromságokat mondani. Rövid hallgatás után Chris újra kérdezett.

- Dan… mi tesz téged boldoggá? – megdermedtem a kérdésére. Legszívesebben azt válaszoltam volna neki, hogy „Te teszel boldoggá, baszdmeg”, de ezt persze nem tettem, mert az eléggé buzis lenne, na. De visszatérve a kérdésére. Hogy mi tesz engem boldoggá?

- Semmi. Semmi nem tesz engem boldoggá – mondtam halkan.

- Én érdekeltelek téged valaha is, Dan?

- Nem tudom, Chris. Ha érdekeltél is volna engem… mit számítana? Nem ér semmit se az egész, hogy ha tudod, hogy a másikat hamarosan úgy is elveszíted.

- Ezt meg hogy érted? – ráncolta a homlokát Chris. Felé fordultam, és egyenesen a jég kék szemeibe néztem. Keserűen elmosolyodtam.

- Gyönyörűek a szemeid… - válaszoltam halkan, de mégis, érthetően.

8. Fejezet - Asylum-Terv

Öt nap telt el, de igazából semmi említésre méltó nem történt. Chris és Elise jól megvannak kettesben, ahogy én is Motyogó Úrral. Egyre kevesebbet beszélgetek Chrissel. Éjszakánként alig tudok aludni, többnyire csak forgolódok. Nyugtatókat szedek, ezért valamennyit mégis sikerül aludnom, de igazából egyáltalán nem álmodom semmit. Tulajdonképpen van úgy, hogy álmodom, de olyankor csak is lidérces rémálmok jönnek. Igazából nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Egyre depressziósabb leszek.

Egyik nap éppen jöttem haza a gyógyszertárból, és egy cetlit találtam az asztalomon. Meglepődve nézegettem, majd felvettem, és elolvastam.

-Tulajdonképpen hogy tervezted azt, hogy kapcsolatba lépj Dannel? Nem hiszem, hogy csak úgy magától idejönne. – mondta Tom.

-Ugyan, te nem tudod, hogy én mire vagyok képes. Dan életében van egy lány, azt hiszem Hortense a neve, és Dan teljesen beleszeretett abba a lányba. Őt kell felhasználnom arra, hogy Dant elkaphassuk.  – jelente ki az imposztor teljesen magabiztosan. Egy cetlit vett elő, és arra írni kezdett.

A cetlin az állt, hogy Hortense szeretne velem találkozni ma késő este, a város szélén, az egyik kis mellékutcában. Úgy tudom, hogy a mellékutca tulajdonképpen zsákutca, mert közvetlenül az mögött egy erdő van. Nem tudom, hogy mit akar, de nem tudom, hogy mit veszthetnék. Lehet, hogy Hortense végre elhagyta azt a tapló férjét. Jaj, az de jó lenne. Most délután hat óra van, és éjfélre kell ott lennem.

-Ha Dan azt hiszi, hogy Hortense hívta meg őt egy „randira” – hangsúlyozta az imposztor a randi szót – akkor habozás nélkül belemegy. Ez nekünk egy tökéletes alkalom. Dan elmegy a mellékutcába, és te elkapod őt, és belegyömöszölöd egy zsákba. Átmész az erdőn, és magad mögött húzod Dant. Az erdő szélén lesz egy elhagyatott kis faház, te pedig behozod őt oda. Én ott foglak várni titeket. A többi pedig menni fog, mint a karikacsapás. – magyarázta az imposztor Tomnak, aki minden utasítást megjegyzett. – Az Asylum-Terv éjfélkor kezdődik el.

Este fél tizenkettő volt, amikor elindultam abba az utcába, ahová szólt a találka. Kocsival mentem, ezért pár méterrel az utca előtt parkoltam le, onnantól pedig begyalogoltam. Koromsötét volt, a holdon és az utcán kivilágított lámpákon kívül semmi fényforrás nem volt. Ahogy egyre beljebb haladtam, egyre sötétebb lett, mert ahol mentem, már nem voltak lámpák. Amikor elértem az utca végét, megálltam. Körbenéztem, de teljesen egyedül vagyok. Lehet, hogy Hortense csak késik. Egy kicsit beljebb mentem, be az erdő elejéhez, és ott várakoztam tovább. Pár perccel később léptek hangját hallottam.

-Hortense? – vidultam fel rögtön. A sötétségből egy alak lépett elő. A hold valamennyire megvilágította az arcát. Nem Hortense volt az. Egy fiú volt, magas, vörös hajú, és felemás szemszínű. Vörös szeme csak úgy világított a sötétségben. Az arcán vérfagyasztó mosoly ült.

-Majdnem. Sajnálatos módon Hortense nem fog eljönni. Milyen szomorú! Pedig te annyira vártad már, hogy találkozzatok! Azt remélted, hogy Hortense azt mondja neked, hogy valójában téged szeret. Milyen imádnivaló. Milyen… gyerekes.  – rázta meg a fejét. Mi? Akkor… a meghívó… Dühös léptekkel felé közeledtem.

-Miért gondolod azt, hogy Hortense nem fog eljönni? – sziszegtem felé. Nem törődve a méretkülönbséggel, egyenesen a szemébe néztem.

-Abból, drága Dan – hajolt egy kicsit közelebb hozzám – hogy a meghívót mi küldtük neked, te pedig szépen belesétáltál a csapdánkba.

-Milyen csapdáról beszélsz? Egyáltalán ki vagy te? – vontam kérdőre. Mert tényleg, nem értettem az egészet, hiszen nem is ismertem őt, akkor meg minek állítana nekem csapdát?

-Hmp. Persze, hogy nem emlékszel rám. Én vagyok az, akinek a szülein bosszút álltál, csak azért, mert ők megpróbálták megállítani, hogy nekiess a polgármesternek. Nem emlékszel? TE égetted porig a házunkat! Miattad haltak meg a szüleim, te utolsó tahó! – ledermedtem. Én… megöltem a szüleit? Villámként hasítottak belém az emlékek arról az estéről. Tényleg én égettem porig a házukat. De én egyáltalán nem tudtam, hogy van gyerekük! Nem mintha az helyes lenne, hogy egyáltalán gyújtogatok. Nem mintha megbántam volna…  A fiú belemarkolt a pólómba, felemelt a levegőbe, és egy fához lökött. Ahogy becsapódtam, felszisszentem a hirtelen jött fájdalomtól. Még mindig a pólómat szorongatta, és remegett a dühtől. – Még csak meg se bántad az egészet?! Hogy is bánnád meg… te, aki gátlástalanul rontod el más emberek életét, csak azért, hogy te kiegyenlíthess a számládat, pedig ők nem tettek ellened semmit! Legszívesebben most azonnal megnyúznám azt a beképzelt kis pofikádat, de csak azért nem teszem meg, mert akkor megszegném a terv első lépését. – morogta, és már olyan közel volt hozzám, hogy éreztem magamon a leheletét.

-Mégis milyen terv? – kérdeztem tőle. Basszus… egyre jobban félek tőle, pedig még alig csinált velem valamit. Nem mintha akarnám, hogy tegyen velem bármit is. De ahogy elnézem az ő dühös ábrázatát, ez nem így lesz.

-Majd nemsokára meglátod, Danny. – mosolyodott el gonoszul.

A pólómat elengedte, és mivel egészen a fa törzse fölött tartott engem, lezuhantam a földre. Csak akkor láttam meg, hogy a fiún egy hosszú, fekete szövetkabát volt, aminek a zsebéből előhúzott egy gyűrött, fekete szemeteszsákot. Egyre jobban közeledett felém, én pedig annál inkább hátráltam, de a fa az utamat állta. Már elég közel volt hozzám, amikor lehajolt, a zsákot a fejemre húzta, majd felhúzott, ami miatt teljesen belecsúsztam a zsákba. Na ne… ez olyan, mint abban a rémálmomban. De ez nem álom volt. Sőt, nagyon is valóságosnak tűnt az egész. A fiú megmozdult, és egyenesen előre ment, be az erdőbe. Egyre jobban kezdtem kétségbeesni. Vadul ficánkoltam, és próbáltam kiszabadulni, de sehogy se sikerült. Kezdtem feladni a reményt. Azt se tudom, hogy hova visz, ami miatt már inkább féltem. Vagy… mit akarhat tőlem? Meg akar bosszulni? Mondjuk ez valószínű. Út közben egy dalt dúdolt:

„Ősz van és peregnek a sárgult levelek,

Meghalt a földön az emberi szeretet.

Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél,

Szívem már új tavaszt nem vár, és nem remél.

Hiába sírok, és hiába szenvedek,

Szívtelen rosszak, és kapzsik az emberek.

Meghalt a szeretet.

Vége a világnak, vége a reménynek

Városok pusztulnak, és srapnelek zenélnek.

Emberek vérétől piros a tarka rét,

Halottak fekszenek az úton szerteszét.

Még egyszer elmondom csendben az imámat:

Uram, az emberek gyarlók, és hibáznak.

Vége a világnak.

Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el,

Pap is lesz, koporsó, ravatal gyászlepel.

Akkor is virág vár, virág és koporsó,

Virágos fák alatt utam az utolsó.

Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak,

Ne félj a szememtől, holtan is áldalak.

Utolsó vasárnap.”

A dalt egyből felismertem. Ez a Szomorú Vasárnap volt, amit még tinédzser koromban sokat hallgattam. A fiú hirtelen megállt, aztán mintha ajtónyitódás hangját hallottam volna. Ment tovább, majd megint hallottam azt a hangot, csak akkor gondolom az ajtót csukták be. Egy kattanás, utána pedig a zsákot, amibe voltam, felfordította, és ezért kiestem belőle, egyenesen a földre. Vagyis fapadlóra. Egy faházban voltam, a ház oldala repedtek, a falakat alkotó fa korhadt, penészes volt és az egyetlen fényforrás a bedeszkázott ablakon beszűrődő fény volt, amit a hold kölcsönzött nekünk. Amikor befejeztem a nézelődést, magam elé néztem, és nem hittem a szememnek. Előttem az imposztor állt, mellette a vörös hajú fiú, és gonoszul mosolyogtak rám. Na várjunk csak… ők ketten akkor társak, vagy mi?

-Hello, Dan. Remélem évezted a kis utazást. – mondta az imposztor. Felálltam én is, és a két fiúval szemben álltam.

-Mondd, miért hoztál ide engem?! – fakadtam ki.

-Tudod, Dan, lenne számodra egy ajánlatom. Mondjuk nem is ajánlat, hiszen úgy is belemész a dologba, akár akarod, akár nem.

-Mégis… mit akarsz te tőlem?

-A dolog egyszerű. Van két választási lehetőséged – jelent meg az arcán egy kegyetlen vigyor – meg kell ölnöd Christ.

-Mégis mit gondoltál, hogy csak úgy belemegyek ebbe a dologba? Azt hiszed, hogy megölöm Christ, csak azért mert te azt mondod?! – egyre dühösebb lettem. Nem hiszem el… azt mondjuk tudtam, hogy az imposztor egy lelketlen állat, de hogy ennyire?

-Nem fejeztem be, de ne zavarjon téged. A másik az lenne, hogy mi ketten – mutatott rá önmagára, majd a mellette lévő fiúra – öljük meg Christ. De hidd el, hogy ha mi öljük meg, akkor olyan kínhalált fog szenvedni a kis barátod, hogy könyörögni fog az életéért. Szóval Dan… Mit választasz? Vagy te ölöd meg Christ, amit gyorsan is elintézhetsz, vagy mi ketten, ami roppantul fájdalmas. A döntés csakis rajtad áll.

Dermedten néztem magam elé. Nem jött ki semmilyen hang a számon. Egyedül a kintről behallatszódó szél moraja volt az egyetlen zaj. Teljesen tehetetlen voltam. Chris a legjobb barátom… hogyan tudnám megölni őt? De ha nem teszem meg, akkor az ő halála ezerszer fájdalmasabb lesz, ha az a két szadista állat csinálja. Muszáj lesz döntenem. 

7. Fejezet - Rémálmok, és a gonosz terv

Több órán át csak kérdezgettek, kérdezgettek és még többet kérdezgettek azok, akik ide jöttek hozzám. Első kérdésük az volt, hogy hogyan kerültem ide, és miután elmeséltem ezt, jöttek a döbbent pillantások. Aztán a következő kérdés, és ez így ment egészen hajnali egyig. Aztán jött egy fél órás beszámoló Christől, Dontól és Elise anyjától, hogy mennyire aggódtak értem, ami rájuk egyáltalán nem volt jellemző. Hm. Talán többször kéne kórházba kerülnöm. Csóró doki, ő pedig végighallgatta az egész beszélgetést, mert nem volt szíve itt hagyni egyedül a többiekkel. Hortenssel más volt a helyzet. Nagyon megörültem, amikor szorosan átölelt engem, és elmondta, hogy nagyon aggódott miattam. Én pedig alig bírtam magammal, ha a többiek nem lettek volna ott, tuti, hogy megcsókolom Hortense-t. De persze ez nem következett be. Végül már a dokinak kellett kikísérnie mindenkit, azzal az indokkal, hogy már réges-rég vége a látogatási időnek, csak velük kivételezett. De szerintem csak azért küldte el őket, hogy hagyjanak már engem pihenni. Nem mondta, de a lerí a tekintetéből. Ezután én is nyugovóra tértem, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Csak néztem ki a félig nyitott ablakon, és a hold fényébe burkolt, nyüzsgő várost néztem. Teljesen elvarázsolt engem. Nem bírtam levenni a városról a szememet. De még volt valami más is. A mellkasomban valami szúró érzést éreztem. Mintha… féltem volna. De mitől is? Talán attól, hogy az imposztor egyszer csak visszajön, hogy beváltsa az ígéretét: megöl engem. Egyszer elbukott, másodjára már lehet, hogy nem így lesz. Féltem, hogy éjszaka bejön a kórházba, és lefejez engem. Vagy elrabol, és egy elhagyatott helyen feldarabol, és a hullámat az erdőbe dobja, hogy végül a vadon élő állatok tápláléka legyek. Kirázott a hideg, ahogy ebbe belegondoltam. Végül ezekkel a gondolatokkal együtt jött álom a szememre.

Chris otthon alig bírt nyugton maradni. Majd’ kiugrott a bőréből, amikor megtudta, hogy Dan felkelt a kómából, és azóta csak erről tud beszélni Elissel, a feleségével. Elise megrökönyödött arccal hallgatja Chris beszámolóját arról, hogy ő most mennyire boldog.

- Chris… szerintem az lenne a legjobb, ha bent maradnál a kórházban, hogy szemmel tarthasd Dant. – mondta Elise, amikor Chris befejezte a mondandóját.

- Miért? – kérdezte Chris.

- Mert, gondolj csak bele. Az imposztor meg akarta ölni Dant, és lehet, hogy újra megpróbálja. Ezért kéne bent maradnod Dannel, hogy… vigyázz rá.

- Nem lenne ellenedre?

- Nem, menj csak nyugodtan. – legyintett Elise, mire Chris rögtön öltözni is kezdett. Elköszöntek egymástól, Chris pedig egyenesen a kórház felé ment, kocsival. Ott leparkolt, közel az épülethez, és ment is be a kórházba. Hajnali hat volt, amikor Chris bement az intézménybe, amit az ott dolgozók meg is csodáltak. Persze nem engedhették be őt, de Chris ragaszkodott ehhez, és addig győzködte őket, amíg be nem engedték őt.

Chris leült Dan ágya mellé, hogy ott szemmel tartsa. Látta a barátján, hogy megviselt, és reszket. Meg akarta nyugtatni őt, de nem volt szíve felébreszteni. Ahogy őt nézte, Chris is egyre jobban elálmosodott, majd végül elaludt.

Reggel Chris egy hangos sikolyra ébredt fel, és szinte már ugrott is fel a székéből. Aztán jött még egy sikongatás, és akkor már tisztán látta és hallotta, hogy ki sikít. Dan volt az. Chris megrázta Dan vállát, és közben ébresztgette őt, de a sikítás csak egy kicsit később maradt abba. Dan arca kipirult, teljesen leizzadt és remegett.

- Dan, mi a baj? – kérdezte Chris aggódva. Dan felült, de még így is, látszott rajta, hogy sokkolt állapotban van.

- Rémálmom volt… - mondta halkan Dan. Chris sokszor tapasztalta már, hogy a barátjának rémálmai vannak, és olyankor mindig megnyugtatja őt. Azóta vannak ezek a rémálmok, amióta csak ismeri őt. Nem túl gyakoriak, de amikor egyszer ez előjön, akkor egy ideig nem marad abba a rémálom. Chris szorosan magához ölelte Dant, és úgy nyugtatgatta.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte Chris, amikor már Dan valamennyire megnyugodott.

 - Ha elmesélem, akkor úgy is ki fogsz nevetni…

- Miért tenném ezt? De csak akkor segíthetek, hogy ha elmeséled az egészet. – Dan nagyot sóhajtott.

- Rendben. De ne nevess ki engem… „Sétálgattam az erdőben. Sötét éjszaka volt, és teljesen egyedül voltam. Hangokat hallottam egy bokor felől, és én odamentem, hogy megnézzem. A bokorból az imposztor jött elő, és egy szemeteszsákba gyömöszölt engem. Így hurcolt a fél erdőn keresztül. Elértünk egy tóparthoz. Ott kiengedett a zsákból, és amikor felálltam, akkor egy pisztolyt szegezett a fejemre. Habozás nélkül lelőtt engem Többször is átfúrta a golyó a testemet, és én egyből belehaltam. Utána pedig beledobott a folyóba, és… ekkor ébredtem fel.” – mesélte Dan. Chris döbbenten nézett rá.

- Ez… szörnyű. De nem értem, hogy gondoltad, hogy én kinevetnélek téged.

- Tudod… én már tapasztaltam ilyesmit. Soha nem bízhatok meg senkiben, mert nem tudhatom, hogy ki a jó, és ki a rossz. – mondta Dan egy kicsit halkabban.

- De engem már régóta ismersz, nem? Tudod, hogy soha nem nevetnélek ki téged, főleg ilyen miatt nem.

- Nem csak emiatt… van még valami. Amikor a hotelban voltam, az imposztor mondott valamit, ami miatt már semmiben nem vagyok teljesen biztos. Azt mondta, hogy én nem is kellek senkinek… és csak mindenkinek a terhére vagyok. Lehet, hogy igaza van. – Chris döbbenten nézett Danre. Ő egyáltalán nem számított erre, először szóhoz se jutott.

- Te megbolondultál. Miért gondolod azt, hogy nem kellesz nekünk? Igenis szükségünk van rád, és ha tényleg meghaltál volna… én nem tudom, hogy most mihez kezdenék.

- De neked ott van Elise, és ő csak fontosabb neked, mint én.

- Miből gondolod ezt? A lányok jönnek-mennek, de nem találnék még egy olyan barátot, mint te. – jelent meg Chris arcán egy lágy mosoly. Dan nem tudott erre mit mondani. Ilyet még soha senki nem mondott neki ezelőtt. Teljesen meg volt hatódva, de próbálta elrejteni az érzéseit Chris elől. De ez sajnos nem sikerült. Könnyek jelentek meg Dan szemében, amik lefolytak az arcán. Chris döbbenten nézett Danre, és ő se tudja miért, de átölelte Dant, és hagyta, hogy ő kisírja magát a vállán.

„Nem hiszem el… pont előtte kell sírnom. Pont Chris előtt, akinek meg van a véleménye rólam, és ő tudja, hogy én egyáltalán nem szoktam sírni. Olyan szánalmasnak érzem magam. De most először nem érdekel, hogy Chris mit fog gondolni rólam ezek után. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek, és nem tudtam leállni. Nem is értem, hogy miért sírok. Lehet, hogy azért… mert életemben először éreztem magam igazán boldognak.”

*Másfél  héttel később…*

Kiengedtek a kórházból, de szerencsére eddig nem találkoztam az imposztorral. Lehet, hogy feladta, és nem próbál megölni engem. De ő nála igazából soha nem lehet tudni. Lehet, hogy csak el akarja hitetni velem azt, hogy ő már leállt ezzel. Igazából nem tudom eldönteni… mostanában olyan zavaros minden. Néha csak ülök, és nézek magam elé. Olyankor pislogni is elfelejtek. Volt olyan is, hogy még enni is elfelejtettem. Lehet, hogy tényleg begolyóztam. Mostanában el is felejtettem a bosszút. De szerintem csak kimerültem. Előbb-utóbb úgy is minden rendbe jön. Legalábbis… remélem.

Tom és az imposztor megint abban a sikátorban találkoztak, ahol a legutóbb. Késő este volt, és csöpörgött az eső.

- Akkor elmondanád, hogy mi a terved Dannel? – kérdezte Tom.

- Persze. Már egy ideje gondolkoztam ezen a terven, míg végül teljesen összeállt a kép. Tudod, hogy Chris Dan legjobb barátja, sőt, szerintem ő az egyetlen barátja. És Dannek Chris jelenti a legtöbbet.

- Ezt miből gondolod?

- Dannek nincsenek barátai Chrisen kívül. És ha neked csak egyetlenegy barátod van, akkor te mindenáron megpróbálod őt magad mellett tartani. Elég egyértelmű, hogy Dan számára Chris a legfontosabb ember.

- Ez igaz. Chris Dan legjobb barátja. Na és akkor mi van? – vont vállat Tom.

- Nem elég egyértelmű? Elvesszük azt, ami Dan számára a legfontosabb. Christ.

- Vagyis megöljük őt?

- Ó, nem – egy gonosz mosoly jelent meg a csaló arcán – Dan fogja megölni Christ, a saját kezével, akár akarja, akár nem.

Mind a ketten gonoszul felnevettek. Meg volt a tervük, amivel Dant végleg tönkre tudják tenni, és nekik csak ez számított. Mindenáron megpróbálták megbosszulni Dant. Ahogy ő is tette velük.

6. Fejezet - Küzdelem a halál ellen PART 2

A csaló még egy pár másodperc várakozás után nekem rontott, a késsel a kezében. Mivel én elkalandoztam, nem vettem észre, hogy jön, ezért rögtön a karomba szúrta a kés pengéjét, és azzal a lendülettel ki is húzta. Próbáltam magamba fojtani a kiáltásomat, de így is, felnyögtem a fájdalomtól. Először a sebemhez nyúltam, hogy megnézzem, mennyire súlyos, de akkor jött a következő csapás, ami a vállamat érte. A vér ráfolyt a karomra, majd lecsöpögött a cipőmre. Az imposztor gonoszul felnevetett, ahogy észrevette a vért.

-Na, mi van, Dan? Ahogy elnézem, nem vagy formában. Máskor pedig nemes egyszerűséggel nekem rontanál, de most még mozdulni se tudsz. – mondta gúnyos hangnemben.

Erre a mondatára feleszméltem a transzból, és dühösen néztem rá. Teljesen igaza van, nekem is kéne küzdenem, még ha nincs is fegyverem. Nekiestem, és az arcát vettem célba. Kegyetlenül püföltem, már kezdtem is beleélni magam a dologba, amikor hirtelen valami éles fájdalom hasított bele az oldalamba. Lenéztem, és akkor vettem észre, hogy az imposztor belém szúrta a kését. Pokolian fájt, és csípett, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy ha így fojtatom, akkor biztos elveszítem ezt a harcot. A kést kihúzta belőlem, ami még jobban fájt, mint amikor belém szúrta. De nem sikoltottam. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy láthassa, mennyire szenvedek, de így is, csak egy fájdalmas nyöszörgés hagyta el a számat. Éreztem, ahogy a vér kiszivárog a testemből, és egy kicsit meg is szédültem. Ezután jött a következő csapás, ami elől sikerült kitérnem. Először én is meglepődtem, mivel szinte a testem saját magától cselekedett, de így is, nagy mázlim volt, mert akkor az imposztor a szívemet vette célba. Aztán jött a következő, de azt is sikerült kikerülnöm, de az se sokon múlott.

Valahogy így zajlott le a küzdelem: az imposztor nekem ront, én pedig kikerülöm. Párszor ugyan sikerült megvágnia, de azok csak karcolások, nem is érdemes foglalkoznom velük. Viszont már mind a ketten kifáradtunk, már ő se olyan aktivitással harcol, mint az elején, és én se tudok koncentrálni arra, hogy honnan jön a következő csapása, vagy, hogy hogyan kerüljem ki azt. Aztán az imposztor változtatott a harci technikáját, mert hirtelen olyan erővel rúgott belém, hogy a földre zuhantam, és pont seggre estem. Az imposztor látszólag örült ennek, mert egy őrült mosollyal az arcán közeledett felém, és fölém hajolt, a kést pedig a torkomhoz szorította. Akkor kezdtem tényleg pánikba esni, az agyam lázasan keresett valami megoldást, hogy hogyan szabadulhatnék ki ebből a helyzetből. Egyre erősebben szorította a kés pengéjét a bőrömhöz, és egy kisebb vágást is ejtett rajta.

- Hát, Dan, azt hiszem, hogy most először te vesztettél. Kár, hogy olyan hamar vége lett ennek a kis küzdelemnek. – mondta szomorkás mosollyal az arcán.

- Ne… kérlek, ne ölj meg… én még szűz vagyok! – mi? Ezt most én se gondolhattam komolyan… egyáltalán hogy jött ez ide, és miért pont VELE osztottam meg ezt a tényt? Hát én se vagyok normális.

- Ezt nem veszem be. – jött a válasza, de éreztem a hangjában, hogy egy kissé zavart. –De ha ez tényleg igaz… könnyen segíthetek rajtad. – mondta perverz vigyorral az arcán, amitől teljesen pánikba estem.  Akkor már tényleg úgy éreztem, hogy végem van, nem elég, hogy megöl, de még meg is fog erőszakolni! Hát, hiába, én mindig is tudtam, hogy az imposztor olyan, mint a nyár: meleg.

A gondolatmenetemet az imposztor övének csörrenése zavarta meg. Jézusom, Dan, gyorsan találj ki valamit, mert a végén, tényleg meg fog erőszakolni ez az idióta! Hát ö… meg van! Egy kicsit megemeltem a lábamat, majd, mivel az imposztor hasa közvetlenül a lábam alatt volt, ezért tudtam, hogy mit kell tennem. Összeszedtem minden erőmet, majd hasba rúgtam az imposztor, de úgy csináltam, hogy hátra essen a földre, és lehetőleg ne rám. A tervem sikerült, ő pedig az esés közben kiejtette a kezéből a fegyverét, amit én azzal a lendülettel fel is vettem. Most változtattam a helyzeten, én voltam felül, ő alul, és a kés pengéjét a nyakához szorítottam. Most, hogy nem én vagyok az áldozat, sokkal másabb ez. De így én vagyok előnyben, és könnyen megölhetem őt. Az imposztor is rájött erre, és lehunyta a szemeit, az arcán pedig egy mosoly jelent meg. De ez nem az az őrült vagy éppen gonosz vigyor, ami eddig volt, mert ez teljesen más. Ez olyan nyugodt és békés mosoly volt, mintha beletörődött volna abba, hogy ő most meghal. Tudtam, hogy igazából nem ölöm meg, csak itt, az én … hallucinációmban vagy mimben. Ez egy kicsit idegesített, de mégis, olyan volt, mintha most tényleg megölném.

- Ég veled, legfőbb ellenségem. – mondtam.

- Ég veled. – válaszolta az imposztor nyugodt hangon. Pár másodpercig csak néztem őt, a legnagyobb ellenségemet, azzal a tudattal, hogy most megölöm őt. Fura érzés volt, de mivel vagy én halok meg, vagy ő, ezért az lenne a legjobb, ha most gyorsan túlesek ezen. Végül is, mások eléggé aggódnak értem. Nagy levegőt vettem, majd elvágtam az imposztor torkát, a szeme tágra nyílt, de nem jött ki a szájából semmilyen hang, mert én próbáltam minél gyorsabban megölni őt. A sebéből kiszivárgó vér ráfolyt a kezemre, de nem zavart. A következő pillanatban az imposztor teste szó szerint hamuvá lett, aztán velem is ez történt.

Vakító fehérség, ami elhomályosította a látásomat. Próbáltam kinyitni a szememet, de nem sikerült, mert túlságosan is elvakított az a fehérség. Újra megpróbáltam, ezúttal sikerült résnyire kinyitnom a szememet. Homályos pacák, és egy tapsvihar fülsüketítő hangja volt az első dolog, ami jött. Sikerült teljesen kinyitnom a szememet, és akkor már mindent tisztán láttam. Egy kórházi szobában feküdtem, körülöttem orvosok, ismerősök, én pedig mindenféle bisz-baszra voltam rákötve. Az orvos egymásnak gratulálgattak, és a következő, ami történt, az az volt, hogy Chris szorosan magához ölelt, én pedig felszisszentem a fájdalomtól.

- Hagyj békén, te barom! A végén kinyomod belőlem azt a maradék szuszt! – morogtam Chrisre, aki erre a mondatomra eltávolodott tőlem.

- Bocsi Dan, de mi tényleg, halálra aggódtuk magunkat. – mondta könnyekkel a szemében.

-„Mi”? Mármint kikre célzol? – kérdeztem tőle értetlenkedve.

- Hortense, Elise, Don és még Elise anyukája is idejött, hogy megnézzék, jól vagy-e. – Chris háta mögé néztem, és tényleg, mindenki ott volt, akit Chris említett. Erre én is elmosolyodtam, mert életemben először éreztem, hogy az emberek tényleg törődnek velem. Minden tökéletesen rendben volt az életemben. Már csak annyi volt a dolgom, hogy az imposztor elintézzem egyszer, s mindenkorra.

Az imposztor magabiztosan lépkedett a kihalt utcákon. Éjszaka volt, ekkorra már mindenki mélyen aludt, kivéve őt. Sétálgatás közben fütyült, és betért az egyik sikátorba. Amikor már egészen, a sikátor mélyében volt, megállt. Körbenézett, hogy van-e itt még valaki rajta kívül, aztán megszólalt.

- Most már előbújhatsz. Nincs itt senki rajtunk kívül. – mondta, majd a sötétségből előlépett egy hosszú, fekete kabátos férfi. A haja vörös volt, és kócos, itt-ott tépett, de a szeme volt a legérdekesebb: a jobb oldali írisze citromsárga, a bal pedig piros. A szemei szinte világítottak a sötétben, így egy eléggé félelmetes külsőt kölcsönözve az idegen férfinak. De így is alig lehetett huszonhat éves, de korához képest magas. Amikor ő is meglátta az imposztort, valamennyire megnyugodott.

- Remek.  – sóhajtott fel – Már azt hittem, hogy valaki követett téged. Tudod, este szoktak a gyilkosok mászkálni.

- Na ne mondd. – mondta az imposztor tettetett meglepődöttséggel - De tudod, hogy csak ilyenkor találkozhatunk, nem igaz?

- De igen. Na, de, nem azért jöttem ide, hogy beszélgessek veled. Elintézted Dant, ahogy kértem, ugye? – tért rá a lényegre az ismeretlen.

- Sajnos nem. Felébredt a kómából, de így is, sikerült kórházba juttatnom. Így egy ideig nem fog ártani nekünk.

- Nem baj, nekem ez is megteszi. Sikerült ráijesztened, de, ahogy Dant ismerem, bosszút fog állni.

- Min nem akar bosszút állni? – kérdezte az imposztor idegesen. – Még az előtt kell cselekednünk, hogy ő felkeresne engem. Ő nem tudja, hogy te is benne vagy a dologban, Tom.

- De előbb-utóbb ő is meg fogja tudni. – mondta „Tom”. – Muszáj lesz megölnünk őt, ezt te is tudod. Gondolom, nem kell emlékeztetnem téged arra, hogy tulajdonképpen ő tette tönkre az életünket.

- Nem, nem kell. – legyintett a csaló.

- Akkor mi legyen? Öljük meg őt? – dőlt neki a falnak Tom.  Az imposztor halkan felkuncogott.

- Nem. Sokkal rosszabbat és kegyetlenebben tervezek neki a halálnál. – mondta gonosz mosollyal az arcán. Erre Tom is elmosolyodott, de az imposztor nem mondott többet, elsétált onnan. Tom is elment, csak ő azzal ellentétes irányba, mint amerre a csaló ment.

5. Fejezet - Küzdelem a halál ellen PART 1

Amikor felébredtem, egy nagyon furcsa helyen találtam magam. Mihez is tudnám hasonlítani… leginkább semmihez. De szó szerint. A nagy semmiben voltam. Úgy éreztem, hogy szilárd talajon állok, de amikor lenéztem, nem volt ott semmi. Csak ott lebegtem a nagy fehérségben. Megfordultam, hogy körülnézzek, de továbbra is ugyanazt az üres fehérséget láttam, amit az előbb. Felnéztem, hátha ott van valami, és találtam is. A fejem fölött kábé másfél méterrel vörös téglalapok lebegtek, egymástól tisztes távolságban, és előre mozogtak. Mintha mennének valahova, de mégsem jutnak sehová. Én teljesen ép voltam, nem volt rajtam se kosz, se karcolások, szóval semmi bajom nem volt. Pedig tökéletesen emlékszem, hogy néhány órája még ott voltam a hotelben a lángok közt és égtem. De most akkor mi történt? Egyáltalán hol a francban vagyok? Tényleg… meghaltam? Mondjuk ez teljesen valószínű.

Előttem hirtelen egy fekete hajú kisfiú jelent meg, olyan hét évesnek tűnt. Körülötte néhány, hozzá képest testesebb fiú volt, és kővel dobálták őt. A kisfiú nem tehetett semmit, engedte nekik, hogy ezt tegyék velük. Ordítottam volna velük, hogy hagyják abba, de nem jött ki hang a torkomon. A többiekhez hirtelen egy barna hajú fiú is csatlakozott, látszólag a fekete hajú segítségére igyekezett. El is zavarta a dobálókat, egy kisebb verekedés segítségével. A nemrég jött fiú felsegítette azt, akit eddig dobáltak. Nem ismerték egymást, de mégis, úgy néztek egymásra, mintha régi barátok lennének. A fekete hajú hálásan rámosolygott a barnára, majd elmentek. Nem is… szó szerint eltűntek onnan. Először nem tudtam, hogy ezek kik, de aztán egyből beugrott… Chris és én.

Megint az a fekete hajú jelent meg, akit az előbb is láttam, de most már idősebb, mint eddig, talán lehetett tizenhét éves. Ugyanaz a barna hajú volt mellette, aki az előbb is, de ő is idősebb, mint az előbb volt. Egymás mellett sétálgattak, és beszélgettek, csak nem hallottam, hogy miről. Sőt, egyáltalán nem hallottam semmit, mintha csak tátogtak volna. Hozzájuk csatlakozott egy lány, akinek vállig érő, bordó színű haja volt. A fekete hajú látszólag nagyon ideges és frusztrált lett, ahogy a lány megjelent, és undorodva nézte, ahogy a lány és a barna hajú beszélgetnek. A fekete hajú rájuk ordított, pár másodperc múlva pedig mind a hárman veszekedtek egymással. A fekete hajú mondott még valamit, aztán elsétált tőlük. A lány ezt nem hagyta annyibban, követte őt, és próbált vele beszélni. Nem hallottam, hogy pontosan miről beszélgetnek, de a fiú megállt, és hitetlenkedve a lányra nézett. Nem mondtak semmit, de a fiú odament a lányhoz, és szorosan átölelte. Aztán eltűntek ők is. Hát ez… nagyon érzelgős volt, de sajnos jól tudtam, hogy kik ezek. Elise és én…

Pár másodperc múlva megint megjelent az a fiú, akit eddig láttam, viszont most már felnőtt, azt hiszem, olyan huszonnégy éves. Ja, igen, ez a mostani énem. Mereven állt, és nézett maga elé. Előtte megjelent egy másik fiú, aki a megszólalásig hasonlított a vele szemben állóra, bár az egy egy-két évvel idősebbnek tűnt.  Farkasszemet néztek egymással, majd a nemrég megjelent felnevetett, és mondott valamit. Az, aki az előbb beszélt, elrohant, de a másik követte őt, megállás nélkül. Amikor már egy ideje kergették egymást, az idősebbik, hirtelen megállt, és a mögötte futó elkapta őt. Persze ebből az lett, hogy az idősebb hátraszorította a másik fiú kezét, és a földre lökte. Azonnal tudtam, hogy kik ezek. Hogy is ne felejteném el ezt a jelenetet? Az imposztor és én.

Így peregtek le a szemem előtt az életem talán legfontosabb eseményei. Ők is eltűntek, de velük együtt én is. Egy másik helyre kerültem, amit valami alagút féléhez tudnék hasonlítani. Tőlem olyan tíz méterre volt egy korhadt faajtó. Hmm… ez tisztára olyan, mint valami elcseszett film. Csak itt a fénynek kéne lennie, és akkor már mondhatnám is: „Ó, Dan, ne menj a fény felé!!!” De ez egyáltalán nem volt film, sőt, nagyon is valóságosnak tűnt. Nem tudtam, hogy átmenjek-e az ajtón, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet mögötte. Lehet, hogy a biztos halálba vezet, de ez is csak egy találgatás. Lehet, ha átmegyek, akkor életben maradok, bár, azt kétlem. Gondolom nincs mit vesztenem, hisz már úgy is meghaltam… De mégis, valami furcsa, szúró érzést éreztem a mellkasomban, talán… félelmet. Ugyan, meg kell próbálnom. Tettem egy lépést az ajtó felé, majd még egyet. Így mentem egyenesen előre, míg el nem értem az ajtót. A kilincsre emeltem a kezemet, majd nagy levegőt vettem. Lenyomtam a kilincset, és bementem.

Valami vakító fény jelent meg előttem, majd egy kórházi szobában találtam magamat. Ez nem volt az a képzelgés ami az előbb volt, mert ez egészen biztos, hogy a valóság volt. Egy orvos volt a kórházi ágy mellett, és szomorúan bámulta azt, aki ott feküdt, majd kiment. Én is közelebb léptem az ágyhoz, de a látvány sokkolt engem.

Én feküdtem azon az ágyon. Az arcom holt sápadt volt, teljesen olyan, mintha már meghaltam volna, vagy talán csak elájultam. Ez… nem lehet. Nem tudtam elhinni, amit láttam. De ha én meghaltam, akkor… szellem vagyok? Teljesen kétségbeestem, nem tudtam, hogy mitévő legyek.

Chris a kórház várótermében ült az egyik székben, és türelmetlenül nézett maga elé. Az orvos, aki Dant kezelte, ott állt tőle pár méterre, és egy ápolónővel beszélgetett. Chris erre felállt a székéből, és egyenesen az orvos felé vette az irányt. Amikor elérkezett hozzá, kérdőre vonta őt.

- Hogy van Dan? Ugye túlélte? – kérdezte Chris kétségbeesetten. Az orvos szomorúan nézett Chrisre, és a tekintetében megcsillant az együttérzés és a sajnálat.

- Sajnálom, de… a barátja kómába esett. Nem tudjuk, hogy mikor fog felébredni. – Chris hitetlenkedve nézett az orvosra, mert először nem akarta elhinni, amit hallott. Lehajtotta a fejét, és próbálta visszafojtani a könnyeit.

- Hol… - motyogta halkan.

- Tessék? – hajolt Chrishez közelebb az orvos.

- HOL VAN DAN?! – ordított Chris torkaszakadtából. Az orvos megszeppent, és egy kis hezitálás után balra mutatott, pont a tizenkettes számú szoba felé. Chris nem habozott, minden szó nélkül a kórházi szoba felé vette az irányt. Szinte berontott az ajtón, és az ágyhoz hajolt, amiben Dan feküst.

- Dan, muszáj lesz felébredned! Nem teheted ezt velem, te seggfej! Én… nem tudom, hogy mit csináljak nélküled! – kiabált Chris Dan felé, és a szeméből szakadatlanul potyogtak a könnyek. Chris azt várta, hogy Dan talán mégis felébred, de nem így lett. Sajnos szembe kellett néznie a valósággal. Lehet, hogy Dan soha nem is fog felébredni. Ahogy ebbe belegondolt, még jobban elfogta őt a sírás. A mellette lévő EKG gép szakadozva csipogott, jelezve, hogy Dannek talán tényleg nincs sok ideje hátra.

És én végignéztem ezt a jelenetet. Tehetetlenül néztem, ahogy Chris ott van mellettem, a kezemet szorongatja, és sír. Akkor… olyan szarul éreztem magam, hogy tényleg, ott voltam, és mégse tehettem semmit. Legszívesebben odamentem volna Chrishez, és mondtam volna neki, hogy én itt vagyok, nincs semmi bajom, de nem tehettem. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide, mert szellem biztos nem vagyok, mert csak akkor lehetnék az, ha meghalok. Vagyis ki tudja.

Végiggondoltam az egészet. Láttam, hogy Chris tényleg aggódik értem, és egyáltalán nem akarja, hogy én ott feküdjek a kórházi ágyon, talán úgy, hogy soha nem is ébredek fel a kómából. Talán tévedtem… küzdenem kellett volna a tűz ellen, nem csak hagyni, hogy ott kapjak füstmérgezést, és közben azzal hitegetem magam, hogy nem is érdemes élnem. Pedig van miért életben maradnom. Itt van nekem Chris, és még rengeteg dolog az életemben, amit el kell intéznem, amiért tényleg nem szabadna meghalnom. Most, hogy így belegondolok, hülyeség volt hagyni, hogy kórházba kerüljek, mert rossz volt nézni, hogy Chris ennyire aggódik miattam. Engem is már fojtogatott a sírás, de erősnek kellett maradnom. De ha sírnék, akkor se látna engem senki. De nekem tudom, hogy muszáj lesz élnem. Ha meghalok, akkor hátrahagyom azokat, akik szerettek engem. Chris, Elise, Motyogó Úr és Hortense… Hortense volt az egyetlen lány, akit istenigazából szerettem, de ő hozzáment a főnökéhez, aki egy alpári tahó, de még csak bevallani se tudtam, az érzéseimet. Elise a legkisebb jelét se mutatja annak, hogy szeret engem (mint barátot), de tudom, hogy hiányoznék neki. Chris pedig… ő a legjobb barátom, már jó pár éve, és őt tényleg nem akarom hátrahagyni. Mert nem csak az, hogy ő talán a legjobb barátom, hanem ő az egyetlen barátom, és nekem már ez is sokat jelent.

Egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy nekem tényleg muszáj lesz életben maradnom, és nem, nem fogok meghalni, ha kell, szembenézek a halállal. Már ha ez lehetséges egyáltalán, nem tudom. De az biztos, hogy én nekem élnem kell. Nekem megvan az, amire vágytam, vagyis azok az emberek, akikre számíthatok, és őket nem fogom csak úgy hátrahagyni.

-NEM FOGOK MEGHALNI! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és egyenesen felnéztem, mintha csak Istenhez próbálnék beszélni. Chris erre felkapta a tekintetét, és felém nézett, de nem rám. Nem látott engem, de hallotta, amit mondtam. Ez valahogy bíztatóan hatott rám is. Aztán mintha körülöttem minden elmosódott volna, majd ismét az a vakító fehérség, amit eddig láttam. Utána pedig…

Sötétség. Ismét a semmiben lebegtem, de ezúttal körülöttem minden fekete volt. Most akkor mi van? Lehet, hogy az előbb tényleg Isten (vagy ki) meghallott engem? De én nem hiszek az ilyesmiben. A gondolatmenetemet léptek hangja zavarta meg, ami szinte bevisszhangzott mindent. Egyre inkább felém közeledtek, de senkit nem láttam. A sötétségből szó szerint előlépett az imposztor. Elismerően mosolygott, és felém közeledett. Én nem tudtam mozdulni se, mert csak egy dologra tudtam gondolni.

„Ő hogy került ide???”

Már csak két lépésre volt tőlem, amikor megállt. Felemelte mind a két kezét, és lassú tapsolásba kezdett.

- Bravó, Dan. Sikerült kiállnod a próbát. Tudod, tényleg azt hittem, hogy végre elpatkolsz, de kit érdekel? Majd legközelebb újra próbálkozok – mondta gúnyos vigyorral az arcán.

- Te hogy kerültél ide?? – rivalltam rá, mit sem törődve az előző megjegyzésével. Őszintén, nem érdekelt, hogy még egyszer megpróbál megölni engem.

- Tudod, amikor az ember haldoklik, sok olyat lát, amit eddig el se tudott képzelni. Tulajdonképpen most csak az elméd játszik veled, de hidd el, én csak az igazat mondom, ez nem holmi képzelgés.

- Persze, majd biztos hinni is fogok neked. De ha az előbb, ahogy te állítottad, kiálltam a próbát, akkor miért vagyok még mindig itt? – kérdezősködtem tovább.

- Lenne itt még valami, amit túl kellene élned. – mondta félelmetes hangnemben.

- Ki vele, mi az! – az imposztor száját egy fenyegető, mégis halk kuncogás hagyta el, majd a zsebébe nyúlt. Onnan előhúzott egy kést, amin végighúzta az ujját.

- Most jön csak az igazi élet-halál harc. Ha megöllek, akkor soha többé nem fogsz felébredni a kómából, vagyis meghalsz. De ha te nyersz… nos, akkor életben maradsz.

Őszintén szólva, megijedtem. Először is, nem volt nálam fegyver, amivel megvédhetném magam, másodszor, nem tudom, hogy hogyan öljem meg őt. De ha ezt megnyerem, akkor életben maradok, és igaziból leszámolhatok vele, de akkor nagyon könyörtelen leszek vele. Ez már nem csak a bosszúról szól, hanem az én életemről.