- Ezt nem teheted! – üvöltöttem.
- Dehogyisnem tehetem! Csak figyeld meg! – nevetett fel az
imposztor. – Te bosszút álltál rajtunk, mi pedig ezt szépen visszaadjuk neked.
Ha megdobnak kővel, akkor nyomd le a torkán a követ. Ilyen egyszerű. – mondta
teljes magabiztossággal, mintha ez olyan „hű de hétköznapi” dolog lenni. Hát
nem, nem az!
- Én nem vagyok olyan, mint te, én nem vagyok képes
embereket ölni! – makacskodtam tovább.
- Pont, hogy te öltél embert, nem mi – szállt be a
beszélgetésbe a vörös hajú fiú.
- Dan, elmondom neked még egyszer, hogy mi a kurva nagy
helyzet. Vagy megölöd Christ, a te két kezeddel, vagy mi öljük meg Tommal, de
hidd el, azt nem akarod. Sőt, hogy még izgalmasabb legyen a dolog, lenne még valami. Ha nem vagy hajlandó megölni Christ, akkor nem csak hogy őt is, de
még téged is megkínzunk. Akarod, hogy részletezzem azt, hogy hogyan ölünk meg titeket?
- Nem mernéd megtenni… - motyogtam.
- Biztos vagy te ebben? – na jó, tényleg igaza van, nem
akarok vele vitázni. Ő bármire képes.
Hihetetlenül nagy patthelyzetbe kerültem azzal, hogy az
imposztor nem csak Christ, de még engem is megöl, ha nem teszem azt, amit ő
mond. Akkor… gondolom nincs más választásom. Sose hittem volna, hogy a legjobb
barátomat kell megölnöm. Hihetetlenül szánalmasnak érzem magam. Nem tehetek
mást, úgy kell táncolnom ahogy ő fütyül, mert különben mind a kettőnknek
konyec. Az lenne a legjobb, ha minél gyorsabban túleshetnék az egészen, aztán
pedig visszatérek a megszokott életembe. Csakhogy… Chris nélkül semmi nem lenne
ugyanaz. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire megfizetek még azért, amit
teszek, mert eddig nem számítottam a következményekre.
- Úgy sincs más választásom, igaz? – kérdeztem kis szünet
után. Az imposztor megrázta a fejét. – Akkor mégis mondd el, mit akarsz, mikor
öljem meg őt? Ma, holnap? Mégis mikor?
- Ráér még. Csak hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, adok
még egy utolsó napot. Az utolsó nap, amit Chrissel tölthetsz. Jól gondold meg,
hogy mit fogsz csinálni, mert azután többet nem láthatod a kis barátodat.
Nem mondtam semmit, csak bólintottam, és sietve távoztam.
Amint kiértem a házból, futni kezdtem, ahogy csak bírták a lábaim. Nem is
néztem, hogy merre futok, de lehet, hogy nem is érdekelt. A fák ágai néha belém
csapódtak, ahogy szaladtam előre, többször is megvágtak a tüskés bokrok, amin
keresztül átmentem, majd egy kicsivel szűkebb ösvényre tértem, ahol a fák még
sűrűbben álltak egymás mellett. Végül már nem bírtam tovább. Térdre rogytam, a
kezeimet a sáros talajba mélyesztettem, hogy támaszt nyújthassak magamnak, és
csak sírtam. Úgy sírtam ott, az erdőben, mint egy tíz éves, aki épp elvesztette
az anyukáját szem elől. De most az egyszer nem érdekelt semmi, csak az, hogy
mit kell tennem holnap. Holnap… mindennek vége. Chris nekem olyan, mint egy
másik fél, ami kiegészít engem, és ha őt elszakítják tőlem, akkor én is
meghalok. Legalábbis az énem egy része meghal. Onnantól pedig nincs tovább.
Kellett nekem bosszúállónak születnem…
Amikor kitaláltam az erdőből, és hazaértem, felhívtam
Christ, hogy jöjjön át. Megkérdeztem tőle, hogy ha ez lenne élete utolsó napja,
akkor hová menne el. Meglepte őt a kérdés, de egy kis szünet után azt
válaszolta, hogy menjek vele, és akkor meglátom. Kocsival mentünk egy teljesen
elhagyatott helyre. Kellemes hűvös fogadott, amikor kiszálltam a kocsiból, és a
napot is felhők takarták el. Egy földúton voltunk, és egy egészen festői tájon
voltunk. A végtelenig elnyúló dombság, rét, és az egész olyan volt, mint a
filmekben. Én csak ámultam, alig bírtam megszólalni. Chris megragadta a
karomat, és húzni kezdett maga után. A földúton sétáltunk, és kábé csak akkor
engedte el a karomat, amikor már vagy hatodszorra szóltam rá.
- Hová megyünk? – kérdeztem.
- Nem tudom – mondta –Csak úgy megyünk.
- Egyáltalán hová vezet ez az út? Mert úgy tűnik, hogy
sehová.
- Az nem számít, Dan. Csak az számít, hogy rajta vagyunk.
Tudod, az életben nem szabad elszalasztani semmit. Mindenre fel kell figyelnünk.
Mint például erre a rétre is, ahol vagyunk. – mondta nyugodt mosollyal az
arcán. Iszonyatos bűntudat hasított belém. Belegondoltam abba, hogy talán az
lenne a legjobb, ha engem is megölnének… akkor talán nem fájna az, hogy Christ
elveszítem.
Nem is tudom, hogy hány perce gyalogoltunk. Akkor teljesen
elvesztettem az időérzékemet. És nem csak azt is. Tiszta gondolkodás nulla, és
minden más is nulla. Egyedül csak a mellettem sétáló fiút érzékeltem. Egy idő
után megálltunk. Leültünk egy fa tövébe, az egyik domb tetejére, ahonnan
beláttuk az egész helyet.
- Dan, kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte Chris pár perc
csönd után.
- Kérdezz.
- Szerinted mi az élet értelme?
- Jajj, ne gyere te is ezzel a filozófus baromsággal –
néztem rá megrökönyödött képpel. Felsóhajtottam, aztán egy kicsit nyugodtabb
hangnemben folytattam a mondandómat - Csak akkor fogod megtudni, hogy mi az
élet értelme, ha meghaltál. Hiába kutatják annyian a lét értelmét, csak akkor
tudják meg igazán, ha meghaltak. Mert az emberek csak akkor becsülik meg azt,
amijük volt, vagy van, ha tudják, hogy az már soha többé nem lehet az övék –
egy kicsit meglepődtem azon, amit mondtam, mert azért én se szoktam ilyen
baromságokat mondani. Rövid hallgatás után Chris újra kérdezett.
- Dan… mi tesz téged boldoggá? – megdermedtem a kérdésére.
Legszívesebben azt válaszoltam volna neki, hogy „Te teszel boldoggá, baszdmeg”,
de ezt persze nem tettem, mert az eléggé buzis lenne, na. De visszatérve a
kérdésére. Hogy mi tesz engem boldoggá?
- Semmi. Semmi nem tesz engem boldoggá – mondtam halkan.
- Én érdekeltelek téged valaha is, Dan?
- Nem tudom, Chris. Ha érdekeltél is volna engem… mit
számítana? Nem ér semmit se az egész, hogy ha tudod, hogy a másikat hamarosan
úgy is elveszíted.
- Ezt meg hogy érted? – ráncolta a homlokát Chris. Felé
fordultam, és egyenesen a jég kék szemeibe néztem. Keserűen elmosolyodtam.
- Gyönyörűek a szemeid… - válaszoltam halkan, de mégis,
érthetően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése