Amikor felébredtem, egy nagyon furcsa helyen találtam magam.
Mihez is tudnám hasonlítani… leginkább semmihez. De szó szerint. A nagy
semmiben voltam. Úgy éreztem, hogy szilárd talajon állok, de amikor lenéztem,
nem volt ott semmi. Csak ott lebegtem a nagy fehérségben. Megfordultam, hogy
körülnézzek, de továbbra is ugyanazt az üres fehérséget láttam, amit az előbb.
Felnéztem, hátha ott van valami, és találtam is. A fejem fölött kábé másfél
méterrel vörös téglalapok lebegtek, egymástól tisztes távolságban, és előre
mozogtak. Mintha mennének valahova, de mégsem jutnak sehová. Én teljesen ép
voltam, nem volt rajtam se kosz, se karcolások, szóval semmi bajom nem volt.
Pedig tökéletesen emlékszem, hogy néhány órája még ott voltam a hotelben a
lángok közt és égtem. De most akkor mi történt? Egyáltalán hol a francban
vagyok? Tényleg… meghaltam? Mondjuk ez teljesen valószínű.
Előttem hirtelen egy fekete hajú kisfiú jelent meg, olyan
hét évesnek tűnt. Körülötte néhány, hozzá képest testesebb fiú volt, és kővel
dobálták őt. A kisfiú nem tehetett semmit, engedte nekik, hogy ezt tegyék
velük. Ordítottam volna velük, hogy hagyják abba, de nem jött ki hang a
torkomon. A többiekhez hirtelen egy barna hajú fiú is csatlakozott, látszólag a
fekete hajú segítségére igyekezett. El is zavarta a dobálókat, egy kisebb
verekedés segítségével. A nemrég jött fiú felsegítette azt, akit eddig
dobáltak. Nem ismerték egymást, de mégis, úgy néztek egymásra, mintha régi
barátok lennének. A fekete hajú hálásan rámosolygott a barnára, majd elmentek. Nem
is… szó szerint eltűntek onnan. Először nem tudtam, hogy ezek kik, de aztán
egyből beugrott… Chris és én.
Megint az a fekete hajú jelent meg, akit az előbb is láttam,
de most már idősebb, mint eddig, talán lehetett tizenhét éves. Ugyanaz a barna
hajú volt mellette, aki az előbb is, de ő is idősebb, mint az előbb volt.
Egymás mellett sétálgattak, és beszélgettek, csak nem hallottam, hogy miről.
Sőt, egyáltalán nem hallottam semmit, mintha csak tátogtak volna. Hozzájuk
csatlakozott egy lány, akinek vállig érő, bordó színű haja volt. A fekete hajú
látszólag nagyon ideges és frusztrált lett, ahogy a lány megjelent, és
undorodva nézte, ahogy a lány és a barna hajú beszélgetnek. A fekete hajú rájuk
ordított, pár másodperc múlva pedig mind a hárman veszekedtek egymással. A
fekete hajú mondott még valamit, aztán elsétált tőlük. A lány ezt nem hagyta
annyibban, követte őt, és próbált vele beszélni. Nem hallottam, hogy pontosan
miről beszélgetnek, de a fiú megállt, és hitetlenkedve a lányra nézett. Nem
mondtak semmit, de a fiú odament a lányhoz, és szorosan átölelte. Aztán
eltűntek ők is. Hát ez… nagyon érzelgős volt, de sajnos jól tudtam, hogy kik
ezek. Elise és én…
Pár másodperc múlva megint megjelent az a fiú, akit eddig
láttam, viszont most már felnőtt, azt hiszem, olyan huszonnégy éves. Ja, igen,
ez a mostani énem. Mereven állt, és nézett maga elé. Előtte megjelent egy másik
fiú, aki a megszólalásig hasonlított a vele szemben állóra, bár az egy egy-két
évvel idősebbnek tűnt. Farkasszemet
néztek egymással, majd a nemrég megjelent felnevetett, és mondott valamit. Az,
aki az előbb beszélt, elrohant, de a másik követte őt, megállás nélkül. Amikor
már egy ideje kergették egymást, az idősebbik, hirtelen megállt, és a mögötte
futó elkapta őt. Persze ebből az lett, hogy az idősebb hátraszorította a másik
fiú kezét, és a földre lökte. Azonnal tudtam, hogy kik ezek. Hogy is ne
felejteném el ezt a jelenetet? Az
imposztor és én.
Így peregtek le a szemem előtt az életem talán legfontosabb
eseményei. Ők is eltűntek, de velük együtt én is. Egy másik helyre kerültem,
amit valami alagút féléhez tudnék hasonlítani. Tőlem olyan tíz méterre volt egy
korhadt faajtó. Hmm… ez tisztára olyan, mint valami elcseszett film. Csak itt a
fénynek kéne lennie, és akkor már mondhatnám is: „Ó, Dan, ne menj a fény
felé!!!” De ez egyáltalán nem volt film, sőt, nagyon is valóságosnak tűnt. Nem
tudtam, hogy átmenjek-e az ajtón, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet
mögötte. Lehet, hogy a biztos halálba vezet, de ez is csak egy találgatás.
Lehet, ha átmegyek, akkor életben maradok, bár, azt kétlem. Gondolom nincs mit
vesztenem, hisz már úgy is meghaltam… De mégis, valami furcsa, szúró érzést
éreztem a mellkasomban, talán… félelmet. Ugyan, meg kell próbálnom. Tettem egy
lépést az ajtó felé, majd még egyet. Így mentem egyenesen előre, míg el nem
értem az ajtót. A kilincsre emeltem a kezemet, majd nagy levegőt vettem. Lenyomtam
a kilincset, és bementem.
Valami vakító fény jelent meg előttem, majd egy kórházi
szobában találtam magamat. Ez nem volt az a képzelgés ami az előbb volt, mert
ez egészen biztos, hogy a valóság volt. Egy orvos volt a kórházi ágy mellett,
és szomorúan bámulta azt, aki ott feküdt, majd kiment. Én is közelebb léptem az
ágyhoz, de a látvány sokkolt engem.
Én feküdtem azon az ágyon. Az arcom holt sápadt volt,
teljesen olyan, mintha már meghaltam volna, vagy talán csak elájultam. Ez… nem
lehet. Nem tudtam elhinni, amit láttam. De ha én meghaltam, akkor… szellem
vagyok? Teljesen kétségbeestem, nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Chris a kórház
várótermében ült az egyik székben, és türelmetlenül nézett maga elé. Az orvos,
aki Dant kezelte, ott állt tőle pár méterre, és egy ápolónővel beszélgetett.
Chris erre felállt a székéből, és egyenesen az orvos felé vette az irányt.
Amikor elérkezett hozzá, kérdőre vonta őt.
- Hogy van Dan? Ugye
túlélte? – kérdezte Chris kétségbeesetten. Az orvos szomorúan nézett Chrisre,
és a tekintetében megcsillant az együttérzés és a sajnálat.
- Sajnálom, de… a
barátja kómába esett. Nem tudjuk, hogy mikor fog felébredni. – Chris
hitetlenkedve nézett az orvosra, mert először nem akarta elhinni, amit hallott.
Lehajtotta a fejét, és próbálta visszafojtani a könnyeit.
- Hol… - motyogta
halkan.
- Tessék? – hajolt
Chrishez közelebb az orvos.
- HOL VAN DAN?! – ordított Chris torkaszakadtából. Az orvos megszeppent,
és egy kis hezitálás után balra mutatott, pont a tizenkettes számú szoba felé.
Chris nem habozott, minden szó nélkül a kórházi szoba felé vette az irányt.
Szinte berontott az ajtón, és az ágyhoz hajolt, amiben Dan feküst.
- Dan, muszáj lesz
felébredned! Nem teheted ezt velem, te seggfej! Én… nem tudom, hogy mit
csináljak nélküled! – kiabált Chris Dan felé, és a szeméből szakadatlanul
potyogtak a könnyek. Chris azt várta, hogy Dan talán mégis felébred, de nem így
lett. Sajnos szembe kellett néznie a valósággal. Lehet, hogy Dan soha nem is
fog felébredni. Ahogy ebbe belegondolt, még jobban elfogta őt a sírás. A
mellette lévő EKG gép szakadozva csipogott, jelezve, hogy Dannek talán tényleg
nincs sok ideje hátra.
És én végignéztem ezt a jelenetet. Tehetetlenül néztem,
ahogy Chris ott van mellettem, a kezemet szorongatja, és sír. Akkor… olyan
szarul éreztem magam, hogy tényleg, ott voltam, és mégse tehettem semmit.
Legszívesebben odamentem volna Chrishez, és mondtam volna neki, hogy én itt
vagyok, nincs semmi bajom, de nem tehettem. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy
hogyan kerültem ide, mert szellem biztos nem vagyok, mert csak akkor lehetnék
az, ha meghalok. Vagyis ki tudja.
Végiggondoltam az egészet. Láttam, hogy Chris tényleg
aggódik értem, és egyáltalán nem akarja, hogy én ott feküdjek a kórházi ágyon,
talán úgy, hogy soha nem is ébredek fel a kómából. Talán tévedtem… küzdenem
kellett volna a tűz ellen, nem csak hagyni, hogy ott kapjak füstmérgezést, és
közben azzal hitegetem magam, hogy nem is érdemes élnem. Pedig van miért
életben maradnom. Itt van nekem Chris, és még rengeteg dolog az életemben, amit
el kell intéznem, amiért tényleg nem szabadna meghalnom. Most, hogy így
belegondolok, hülyeség volt hagyni, hogy kórházba kerüljek, mert rossz volt
nézni, hogy Chris ennyire aggódik miattam. Engem is már fojtogatott a sírás, de
erősnek kellett maradnom. De ha sírnék, akkor se látna engem senki. De nekem
tudom, hogy muszáj lesz élnem. Ha meghalok, akkor hátrahagyom azokat, akik
szerettek engem. Chris, Elise, Motyogó Úr és Hortense… Hortense volt az
egyetlen lány, akit istenigazából szerettem, de ő hozzáment a főnökéhez, aki
egy alpári tahó, de még csak bevallani se tudtam, az érzéseimet. Elise a
legkisebb jelét se mutatja annak, hogy szeret engem (mint barátot), de tudom,
hogy hiányoznék neki. Chris pedig… ő a legjobb barátom, már jó pár éve, és őt
tényleg nem akarom hátrahagyni. Mert nem csak az, hogy ő talán a legjobb
barátom, hanem ő az egyetlen barátom, és nekem már ez is sokat jelent.
Egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy nekem tényleg muszáj
lesz életben maradnom, és nem, nem fogok meghalni, ha kell, szembenézek a
halállal. Már ha ez lehetséges egyáltalán, nem tudom. De az biztos, hogy én
nekem élnem kell. Nekem megvan az, amire vágytam, vagyis azok az emberek,
akikre számíthatok, és őket nem fogom csak úgy hátrahagyni.
-NEM FOGOK MEGHALNI! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért,
és egyenesen felnéztem, mintha csak Istenhez próbálnék beszélni. Chris erre
felkapta a tekintetét, és felém nézett, de nem rám. Nem látott engem, de
hallotta, amit mondtam. Ez valahogy bíztatóan hatott rám is. Aztán mintha
körülöttem minden elmosódott volna, majd ismét az a vakító fehérség, amit eddig
láttam. Utána pedig…
Sötétség. Ismét a semmiben lebegtem, de ezúttal körülöttem
minden fekete volt. Most akkor mi van? Lehet, hogy az előbb tényleg Isten (vagy
ki) meghallott engem? De én nem hiszek az ilyesmiben. A gondolatmenetemet
léptek hangja zavarta meg, ami szinte bevisszhangzott mindent. Egyre inkább
felém közeledtek, de senkit nem láttam. A sötétségből szó szerint előlépett az
imposztor. Elismerően mosolygott, és felém közeledett. Én nem tudtam mozdulni
se, mert csak egy dologra tudtam gondolni.
„Ő hogy került ide???”
Már csak két lépésre volt tőlem, amikor megállt. Felemelte
mind a két kezét, és lassú tapsolásba kezdett.
- Bravó, Dan. Sikerült kiállnod a próbát. Tudod, tényleg azt
hittem, hogy végre elpatkolsz, de kit érdekel? Majd legközelebb újra
próbálkozok – mondta gúnyos vigyorral az arcán.
- Te hogy kerültél ide?? – rivalltam rá, mit sem törődve az
előző megjegyzésével. Őszintén, nem érdekelt, hogy még egyszer megpróbál
megölni engem.
- Tudod, amikor az ember haldoklik, sok olyat lát, amit
eddig el se tudott képzelni. Tulajdonképpen most csak az elméd játszik veled,
de hidd el, én csak az igazat mondom, ez nem holmi képzelgés.
- Persze, majd biztos hinni is fogok neked. De ha az előbb,
ahogy te állítottad, kiálltam a próbát, akkor miért vagyok még mindig itt? –
kérdezősködtem tovább.
- Lenne itt még valami, amit túl kellene élned. – mondta
félelmetes hangnemben.
- Ki vele, mi az! – az imposztor száját egy fenyegető, mégis
halk kuncogás hagyta el, majd a zsebébe nyúlt. Onnan előhúzott egy kést, amin
végighúzta az ujját.
- Most jön csak az igazi élet-halál harc. Ha megöllek, akkor
soha többé nem fogsz felébredni a kómából, vagyis meghalsz. De ha te nyersz…
nos, akkor életben maradsz.
Őszintén szólva, megijedtem. Először is, nem volt nálam
fegyver, amivel megvédhetném magam, másodszor, nem tudom, hogy hogyan öljem meg
őt. De ha ezt megnyerem, akkor életben maradok, és igaziból leszámolhatok vele, de akkor nagyon könyörtelen leszek
vele. Ez már nem csak a bosszúról szól, hanem az én életemről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése