A forróság egyre nagyobb körülöttem, és a levegőt is egyre
nehezebben veszem. Kezdek nagyon bepánikolni. Addig fészkelődöm, és ugrálok a
széken, míg el nem dőlök vele. A földre esve fájdalmasan felkiáltok, mert az
ütés pont az arcom bal felét érte el. Ezek után biztos lesz ott egy hatalmas,
lila folt. Már ha egyáltalán kijutok innen élve. Miután sikerült jó pozícióba
kerülnöm, a szíjakat kezdtem feszegetni, amivel odakötöztek a székhez. Amikor
már egy jó ideje próbálkoztam, és már a reményt is kezdtem feladni, hogy
kijutok, eszembe jutott valami. A zsebemben van egy bicska, amit mindig ott
tartogatok, ha netalántán olyan helyzetbe kerülök. Kis híján kifordul a
csuklóm, mire egyáltalán ki tudom venni a bicskát. Próbálom a szíjhoz
irányítani a kezem, de többször is megvágom magam, de az volt legkisebb gondom.
Éreztem, ahogy a vér szivárog ki a sebemből, és rácsöpög a kezemre és a
padlóra. Lihegve veszem a forró levegőt, kis híján már fulladozva, és tudom,
hogy ha nem vezérelne a bosszúvágy, akkor feladtam volna az egészet.
Tulajdonképpen nem is lenne miért élnem, nem igaz? Ezt mondta az imposztor is.
De nem, nem fogok meghalni, már csak azért se, mert tudom, hogy ezzel megint
csak az ő kedvére teszek. Már egy ideje próbálkoztam, amikor végre elszakadt a
szíj, én pedig kiszabadultam. A bútorokat már teljesen elnyelte a tűz, és
szinte semmi nem maradt meg belőlük. Minden szobát átnéztem, de sehol nem
találtam kiutat. Érdekes módon az ajtó is eltűnt, az ablakból pedig nem lenne
túl jó ötlet kiugrani. Egyre jobban kétségbe estem, és a levegőm is vészesen
fogy. Kezdtem tényleg feladni a reményt.
Még egyszer átnéztem az összes szobát, hátha van ott valami,
amit eddig nem vettem észre, de semmi. A füsttől alig láttam valamit, a
forróság miatt pedig úgy éreztem, hogy mentem megsülök. De nem adhattam fel a
reményt. Minden egyes lélegzetvétel pokolian fájdalmas volt, és tudtam, hogy
nem fogom sokáig bírni. Hirtelen rám tört egy erős köhögő roham, amiért
lerogytam a földre, és a maradék erőm is elszállt belőlem. Vége van. Nem bírom
tovább, itt fogok meghalni. Egyszerűen nem tudok kijutni innen. Nekidőltem a
hozzám legközelebb lévő falnak. Már nem is érdekel, hogy meghalok,
beletörődtem. Az imposztor boldog lehet, mert én feladom. Ő nyert. A tűz egyre
jobban terjedt, és már iszonyúan közel volt hozzám, de én a forróságon kívül
nem éreztem semmi egyebet. Semmi megbánás nem volt bennem. Inkább valami
nyugalom és béke. Ha meghalok, nem kell folyton csak a bosszúra koncentrálnom,
nem kell folyton mindenkivel csak kiabálnom és veszekednem. Az imposztornak
igaza volt. Nem fogok hiányozni senkinek. Még a legjobb barátomnak se, mert
különben tényleg utánam jött volna. Egyre jobban homályosodott a látásom, majd
végül bekövetkezett, amire eddig vártam: teljes sötétség. Meghaltam.
*Eközben…*
Chris egyre
türelmetlenebbül várt az imposztor lakásán. Nem volt mersze elmenni onnan, és
követni Dant, mert tudta, hogy ő egyedül akarja lerendezni ezt az ellenségével.
Már régebben megtapasztalta, hogy néha jobb nem beleavatkozni Dan dolgába, mert
akkor azt bánhatja. Most viszont különösen aggódott, mert az apró barátja már
két órája elment innen. Általában Dan hamar lerendezi a dolgát, ezért is
találta furcsának, hogy olyan sokáig elvolt.
„Hol maradhat már
ilyen sokáig…? Ez nem vall rá. Muszáj lesz utána mennem.” gondolta Chris.
Először nem volt biztos abban, hogy ezt kéne tennie, de végül rászánta magát a
dologra. Már indult is volna az ajtó felé, amikor az hirtelen kinyílt.
Természetesen az imposztor volt az, fülig érő, önelégedett mosollyal az arcán.
Teljesen meglepődve néztek egymásra, mert nem tudták, hogy a másik mit keres
itt. Az imposztor azért, mert ez az ő lakása. Chris azért, mert ha az imposztor
most visszajött… akkor hol van Dan?
- Oh, hello Chris. Azt
hittem, hogy már rég elindultál felkeresni a te kis barátodat – kérdezte az imposztor ártatlan mosollyal az
arcán. Chris erre még inkább megzavarodott.
- Én azt hittem, hogy
te… mármint, hogy ha te itt vagy, akkor hol van Dan? Utánad ment, nem? –
faggatta Chris a másik fiút. Az imposztor halkan felkuncogott.
- Szegény, hülye
Chris. Én tényleg azt hittem, hogy vagy olyan jó barátja Dannek, hogy legalább
sejted, hol van, de, ahogy elnézem, sejtelmed sincs – mondta a csaló halál nyugodt
arckifejezéssel – De majd nemsokára meglátogathatod őt a közeli temetőben – az
imposztor arcára vészjósló mosoly telepedett. Chris egyből megértette, hogy
mire céloz, és a döbbenetét a harag vette át. Chris a falnak lökte az
imposztort, és ráordított.
-HOL VAN DAN?! –
kiabálta. A csaló eléggé meglepődött, mert ahogy Dan naplójában mesél Dan
Chrisről, nem szokott csak úgy kiborulni. Mivel az imposztor nem válaszolt,
Chris pedig egyre türelmetlenebb lett, ezért megismételte az előző mondatát.
- Miért vagy ennyire
kiborulva, Chris? Te vagy Dan legjobb barátja, akkor viszont utána kellett
volna menned, és nem csak úgy hagyni, hogy belesétáljon a csapdámba.
- Csapda…?-
ismételgette Chris halkan. – Mit tettél Dannel, te szemétláda?! – az imposztor
felkuncogott.
- Mondjuk úgy… hogy
Dan már soha nem fog bosszút állni senkin. – mondta. Chris teljesen ledöbbent. Nem jött ki hang a
száján, mert nem akarta elhinni, amit hallott.
„Lehetetlen…
akárhányszor taposol rá egy csótányra, nem fog meghalni, ahogy Dan sem halhat
meg csak úgy. Pedig rá számtalanszor rátapostak… Nem lehet, hogy most fog
meghalni!” gondolta magában. Chris szó nélkül kifutott az imposztor lakásából,
és lélekszakadva futott a hotelig.
A látvány, amit ott
látott, teljesen elborzasztotta őt. Tűzoltók, és sok bámészkodó ember vette
körbe a hotelt, mert az egyik szoba kigyulladt. Az ablak kitört, és az abból
kitörő fekete füstfelhő körbevette az épületet. Chris nem tudta, hogy mit
tegyen.
„Ha bemegyek, akkor
lehet, hogy én is meghalok. Ez veszélyes. Nem tudom, hogy kockáztatnám-e az
életemet Danért. Hogy ha Elise-t kéne megmentenem, akkor már futnék, de ez
teljesen más. Igaz, hozzá valamennyire jobban kötődök, mint a feleségemhez,
mert mégis csak majdnem húsz éve ismerem, de nem tudom, hogy tényleg meg
tudnám-e menteni őt. Lehet, hogy én is odaveszek, anélkül, hogy Dant
kimentettem volna. De… nem hiszem, hogy képes lennék úgy élni, hogy tudom, meg
tudtam volna menteni Dan életét. Meg kell kockáztatnom” hangzottak el ezek a
gondolatok a fejében. Még egyszer erőt vett magán, és már futott is az épület
felé. Igaz, a hotelt sárga szalaggal vették körbe, jelezve, hogy nem mehet oda
be senki. Chris ezzel nem törődött, átbújt a szalag alatt, és futott be a
hotelba. A tűzoltók, és a bámészkodó emberek meg akarták állítani őt, de Chris
abban a pillanatban még egy buldózer se tudta volna megállítani.
Berontott az égő
szobába. Chris ahogy levegőt vett, a tüdejébe beszökött a füst, és rájött a
köhögő roham. A kezét a szája elé emelte, hogy megvédje magát valamennyire a
füsttől. A lángok miatt szinte semmit se látott, de az alakokat valamennyire ki
tudta venni. Óvatosan lépkedett előre, de amikor nem talált semmit, egyre
gyorsabban, és kétségbeesettebben járta be az összes kisszobát. Dant viszont
nem találta sehol. A nagyszobában járt, és kezdte feladni, mert azt hitte, hogy
talán Dan is elégett a többi tárggyal együtt. Előre lépkedett, amikor
belebotlott valamibe. Vagyis valakibe. Chris kis híján arccal a földre zuhant,
de időben sikerült megakadályoznia ezt. Lehajolt ahhoz a testhez, amibe
megbotlott, és akkor kis híján elakadt a lélegzete.
Dan volt az. Az arca
kormos volt, és még annál is sápadtabb, amilyen lenni szokott. Chris nem
habozott, felkapta Dant a karjaiba, és már rohant is ki a szobából. Vagyis
megpróbálta. Az ajtót ugyanis nem találta meg. Ide-oda cikázott a szobák
között, de nem találta meg a kiutat. Egyre inkább elkezdett kétségbe esni.
„Nem adhatom fel! Meg
kell mentenem Dant, és most csak ez számít.” ismételgette magában, és ez
valahogy ösztönzően hatott rá.
Chris egyre jobban
elfáradt, és nehezebben vette a levegőt, mint ahogy eddig tudta, de megtalálta
az ajtót. Erre mintha visszatért volna belé az erő, kirohant az ajtón. Amikor
kiért a hotelben, az emberek furcsán néztek rá. Igaz, a látvány nem volt
hétköznapi. Egy fiú, akinek a ruháját beborította a hamu és a füst, egy másik
fiút tart a karjaiban, aki látszólag elájult. A mentőautó már ott volt, szóval
a mentősök átvették Dant, és rátették a hordágyra. Chris leült a betonra, hogy
kifújja magát, de közel maradt a mentőautóhoz, hogy szemmel tartsa őket. Az
imposztor is ott volt, mögötte néhány rendőr, akik beszélgettek egymással, de ő
csak mereven, és undorodva bámulta a hordágyon fekvő Dant. Mielőtt felrakhatták volna őt a mentőautóba,
az imposztor belerúgott a hordágyba. Úgy csinálta, hogy senki ne láthassa meg.
A mentősök elhajtottak
Dannel, egészen a közeli kórházig. Christ is vinni akarták, de ő nagyon
ellenezte a dolgot, és azt mondta, hogy majd csak akkor megy be a kórházba,
amikor Dant fogja meglátogatni. Chris teljesen lesújtva ült az egyik padon,
mert lehet, hogy Dan nem is fogja túlélni ezt az egészet. De ha ő meghalna,
akkor Chris nem lenne képes úgy élni.
„De én megtettem, amit
tudtam. Most már minden csak Danen múlik, és azon, hogy szembe tud-e nézni a
halállal.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése