Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem kiütve, vagy hogy az
imposztor mit csinált velem, de végül egy székhez kötözve keltem fel. A fejembe
kínzó fájdalom hasított, amint megmozdultam és ezt egyszerűen képtelenség volt
kibírni. Először mindent homályosan láttam, de pár másodperc múlva már
úgy-ahogy ki tudtam venni az alakokat, vagy hogy mi hol van. A legelső amit
észrevettem az az, hogy az imposztor velem szemben ült egy széken, és unott
fejjel nézte a szobában lógó festményeket. Amikor rámpillantott, és meglátta,
hogy már felkeltem, felém villantott egy gonosz vigyort, és felállt a székéből.
-Nocsak, hát végre felkeltél, hercegnő? – hangsúlyozta a „hercegnő” szót – Elég sokáig aludtál.
-Mi… te ütöttél ki engem! – emlékeztettem őt.
-Remek észrevétel, Dan.
-Idióta! Mondd el, miért csinálod ezt velem??
-Azt kérdezed, hogy miért? – ült vissza
a székére – Tudod, sokat gondolkoztam a börtönben, ahová te juttattál engem, és
rájöttem, hogy az lesz a legjobb, ha bosszút állok rajtad. Ahogy te is tetted
velem! – dühös szemeket meresztett rám, mintha én lennék az oka mindennek, ami
vele történt. De persze, hogy börtönbe küldettem őt, mert ellopta a
személyazonosságomat, mégis mit várt?! Üljek tétlenül, sőt, örüljek neki? Hát nem.
-Mégis hogy akatrsz bosszút állni rajtam? Megölsz? – tettem
fel a kérdést, de bár ne tettem volna. A válasza teljesen megrémített.
-Igen – bólintott – És nem intézem el azzal, hogy mondjuk
lefejezlek, vagy főbe lőllek, ó, nem. Sokkal jobb a hosszú, fájdalmas halál,
amit tervezek neked. – ledermedtem. Csak mereven néztem rá, válaszolni se
tudtam. Hogy… megöl? Azt eddig is tudtam, hogy ő egy őrült, na de ennyire??
-Nem… nem lennél képes embert ölni… - motyogtam, pedig
tudtam jól, hogy ezzel csak áltatom magam, mert még én magam sem akarom elhinni
azt, amit mondott.
-Lehet, hogy igazad van. Ja várj, mégse. Ismersz te engem
egyáltalán? Nem. Nem szántál rá időt, hogy megismerj, mert te csak bosszút
állsz az embereken, pedig nem is ismered őket, nem tudod, hogy ők hogy
reagálnak a te kicsinyes bosszúvágyadra, mert téged csak egy dolog érdekel:
hogy megbosszuld őket. És tudod mit? Most kamatostul visszakapod azt a
fájdalmat, amit én átéltem a börtönben.
-Azt hiszed, hogy ezt én hagyni fogom?? – sziszegtem felé,
és elkezdtem ficánkolni a székben, hogy valahogy kiszabaduljak, de ez persze
csak sikertelen próbálkozás volt.
-Szánalmas vagy, ahogy próbálkozol. – kuncogott az
imposztor, majd közel, sőőőt, NAGYON KÖZEL hajolt hozzám, de én még elfordítani
se tudtam a fejemet, mert nem voltam olyan testhelyzetbe.
– De… akkor is, mi
lesz, ha megölsz? Chris előbb-utóbb úgy is észreveszi, hogy meghaltam, és akkor
biztos, hogy bosszút áll rajtad!
-Igazad van. De mindent úgy fogok beállítani, mintha
öngyilkos lettél voln. Megnyugodhatsz, a temetésedet is meg fogom rendezni,
hogy eltereljem magamról a gyanút. Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel, és hidd el, senki nem fog gyanítani semmit.
-Nem… Chris nem lehet olyan hülye, hogy nem veszi észre a
nyilvánvalót! – makacskodtam.
-Ugyan. Akkor most Chris utánad jött volna, és nem hagyta
volna, hogy csak úgy idegyere, és vakon belesétálj a csapdámba. Még mindig azt
hiszed, hogy nem lehet olyan hülye? – nevetett fel gonoszul. – És különben is:
neked nincsenek barátaid, se rokonaid, neked csak Chris és Elise van, akiket
valahogy még sikerült megtartanod magad mellett. Te olyan személyiség vagy,
hogy még a világ legkedvesebb és legtoleránsabb emberét is képes vagy elüldözni
magad mellől. Olvastam a naplódat, tudom a te kis történetedet. A szüleid
elhagytak téged, mert nem tudtak…
-FOGD BE A POFÁD! – ordítottam rá, és mivel eszembe jutatta
az egész történetet, akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Nem hittem
volna, hogy ő ennyire aberrált és kegyetlen, hogy képes csak úgy heccből
elmesélni az egész sztorit, pedig tudja jól, hogy ez az egyik és talán egyetlen
gyenge pontom. Az ember azt hinné, hogy nekem nincsenek ilyen érzékeny
pontjaim, mert én jól el tudom rejteni az érzéseimet, de én is emberből vagyok,
és az, ami történt velem még kiskoromban rohadtul fájdalmasan érint engem még
most, huszonnégy éves koromban is.
-Miért fogjam be? Pedig cuki kis történet ez… nem tudtak
elviselni még a szüleid se! Akkor meg mégis mit gondolsz, Chris és Elise mit
éreznek? Ha engem kérdezel, utálnak téged, és csak azért viselnek el, mert nem
tehetnek mást.
-Ha ennyire utálsz engem… akkor rajta, ölj meg! Ha azok,
amiket mondtál rólam, tényleg igazak, akkor nincs értelme élnem! Akkor mégis mi
a francra vársz?! Ölj már meg! – kiabáltam, az imposztor pedig teljesen
meglepődötten nézett rám, mintha nem erre a reakcióra számított volna. Hezitált
egy kicsit, mert először nem tudta, erre mit is válaszoljon.
-Ezt te se gondoltad komolyan. Mi értelme lenne úgy megölni
téged, ha te is akarod? Úgy nincs benne semmi izgalmas. – mondta egy kicsit
csalódott ábrázattal. – De tudom, hogy most csak megpróbálsz átverni. Ismerlek,
elolvastam a naplódat, amibe mindent feljegyeztél, és már jobban ismerlek
téged, mint te magadat. Magányos vagy, nincs senkid, soha nem is volt, és egész
életben szerintem csak a macskád, Motyogó Úr szeretett téged. De csak hogy
lásd, van szívem, még kapsz egy búcsúcsókot is. – értetlenül néztem rá, de
aztán leesett, hogy mire gondol, és undorodva próbáltam elfordulni tőle, de ez mind
hiába, megfogta az államat, és elérte, hogy a szemébe nézzek. Elmebeteg
vigyorral az arcán közeledett felém, és én bárhogy is ficánkoltam, nem tudtam megmozdulni, mert túl erősen fogott le. Már
vészesen közelt volt hozzám, míg végül… az ajkai erőszakosan érintették az enyémet, így
kis híján megfulladtam. És… na várjunk csak… e-ez a nyelvét is használja?! Levegőt
se kaptam, és rohadtul szúrt is, teljesen elfogott a hányinger, és ha tehettem
volna, nemes egyszerűséggel, minden szívfájdalom nélkül szájbahánytam volna őt.
Amikor már kis híján megfulladtam, végre, elhúzódott tőlem. Undorító, szadista
állat! Ráadásul ő férfi! Ha innen
kiszabadulok, az első dolgom az lesz, hogy kimosom a számat Domestossal.
-Hülye b*zi! Undorító vagy! –rivalltam rá. Ő elengedte a
füle mellett az én véleményemet, és gonoszul felnevetett.
-Tudom, szerinted miért csináltam ezt? Mellesleg nem vagyok
se hülye, se b*zi, ez csak egy egyszerű csók volt. És mielőtt bármi baromságra
gondolnál, nem érzek semmi „olyat” irántad, sőt, szívből gyűlöllek.
-Én is valahogy így érzek irántad. – mondtam, és a hangomból
tisztán ki lehetett venni a megvetést, és a gyűlöletet.
-Na, elég a fecsegésből, én nem ezért jöttem ide. – mondta,
majd átviharzott a másik szobába, és pár másodperc múlva egy piros kannával a
kezében tért vissza. A kannából kifolyó átlátszó, sárgás folyadékot
össze-vissza locsolta az összes szobában, majd amikor kiürült a kanna tartalma,
a zsebéből egy gyújtót húzott elő. – Ellene vagyok a szükséges gyújtogatásnak,
de ennek most kifejezetten örülni fogok. – nevetett fel, majd az öngyújtót
meggyújtotta, és ledobta a földre. A szőnyegről és a padlóról vörös lángok
törtek elő, az imposztor pedig sietve távozott a szobából. Mielőtt azonban
kiment volna, tisztán hallottam az utolsó szavait:
-Viszlát, Dan! Hatalmas öröm volt megismerni téged, de még
nagyobb öröm az, hogy én ölhetlek meg. Jó szórakozást… és igyekezz minél előbb
meghalni!
Ennyit mondott. Az ajtót pedig bezárta. Halálra rémülve
néztem a szobában egyre inkább terjedő tűzre, a füst pedig egyre inkább
fojtogatott, és a levegőm egyre inkább fogyóban volt. Valahogy… muszáj lesz
innen kijutnom. De basszus, hogyan?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése