1. Fejezet - Bosszú

Hét éves voltam, amikor először ízleltem meg a bosszú édes ízét. A saját apámon akartam bosszút állni, amiért elvette az egyik kedvenc akcióhős figurámat, amiből az lett, hogy ő és az anyám éjjel-nappal veszekedtek arról, hogy mit rontottak el rajtam. Ezekből a kicsinyes, egyszerű bosszúkból idővel már egyre bonyolultabb, és kidolgozottabb tervek születtek, és ahogy egyre idősebb lettem, rájöttem, hogy nekem ez az én végzetem, máshoz nem is nagyon értek. Ez a legnagyobb szórakozásom, és nem tagadom le, imádom ezt csinálni. Chris mindig is segített nekem, - ha akarta, ha nem - de ő folyton csak ellenezte az egészet, mert persze ő nem értett meg engem. Én még a legjobb dologban is meglátom a rosszat, és még most, huszonnégy éves létemre se tudom megítélni, hogy ez áldás, vagy inkább átok. Szerintem mind a kettő. De volt valami, nem is, inkább valaki, akit mindennél jobban gyűlöltem. Az imposztor, aki ellopta a személyazonosségomat, de pechére én elküldtem őt a börtönbe. hat hónappal később, miután ő kiszabadult, jött csak tőle kétszáz hívás. Nem kicsit rágtam be, szóval az első dolgom az volt, hogy megkeressem őt, amiben persze segített nekem Elise, és csak sajnos akkor jöttem rá, hogy mire is képes... nem akarom részletezni. De már rájöttem, hogy egy őrült, és tényleg képes bármikor az őrületbe kergetni, ahogy ezt nekem garantálta is. Már egy ideje nem találkoztam vele, szóval már kezdem azt hinni, hogy nem is fog visszajönni, de ezt is csak remélni tudom, mert ki tudja, még mire képes. Nem is akarom megtudni. Egyelőre örülök, hogy nem találkoztam vele.

Reggel van, és érzem, hogy valami nagyon, de nagyon közel van hozzám, és engem fürkész. Először nem volt merszem megnézni, hogy mi az, de meggyőztem magam azzal az indokkal, hogy lehet, hogy ez veszett kutya. Erre szinte azonnal kipattant a szemem, és persze, hogy Chris volt az, és komolyan úgy bámult rám, mintha egy földönkívüli lennék. A hirtelen jött meglepődöttségtől azt se tudtam, hogy sikítsak, vagy egyszerűen csak vágjam pofán. Végül csak egy állast kapott, amitől összeesett, de egyenesen RÁM esett, szóval úgy kellett lelöknöm magamról. Chris az állát fogva állt fel, és dühösen nézett velem farkasszemet.

- Nem fogok bocsánatot kérni. – morogtam.

- Nem is kell. – vetette oda egy kicsit sértődötten. – Csak azért jöttem, hogy megnézzem, élsz-e még.

- Mint ahogy látod, te szerencsétlen, élek. De miért is kellett neked megnézned?

- Azért mert egyhuzamban aludtál három napot. – ült le az ágyamra. Értetlenül néztem rá, mert nekem fogalmam se volt arról, hogy miért eludtam ennyit. Végül csak egy kicsit később válaszoltam neki.

- Kamuzol.

- Miért tenném? – oké, erre már nem tudtam mit válaszoni, eddig Chris soha nem hazudott nekem. De akkor miért aludtam ennyit? – Nem emlékszel semmire, igaz? – bólintottam.

- Te tudod?

- Persze.

- Akkor miért nem mondod már el, hogy mi történt?! – vontam kérdőre dühösen és türelmetlenül. – Utálom, amikor játszadozol velem!

- Jól van, nyugodj meg! Elmondok mindent. Amikor a legutóbb álltál bosszút az imposztoron, egy egész csúnya verekedéssel végződött az egész. Odáig fajult a dolog, hogy ő fejen vágott téged egy feszítővassal. Először azt hittük, hogy szörnyethaltál az ütés miatt, de nem. Viszont amikor már harmadik napja nem ébredtél fel, pánikba estem, szóval idejöttem, és néztem, hogy mikor fogsz felkelni. – teljesen ledöbbenve hallgattam a kis történetét, mert komolyan semmire nem emlékszem abból, ami három napja történt. Viszont jól esik, hogy van, aki aggódik értem, de ezt persze nem tettem szóvá, mert a végén már túl csöpögőssé válik ez az egész helyzet.

- Értem… és most mi van az imposztorral?

- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Chris.

- Akkor meg minek ücsörgünk még itt?! Keressük meg, és én pedig elintézem őt! – már álltam is volna fel, de visszatartott az a kínzó fejfájás, ami akkor jött rám, miután egyáltalán megmozdultam. Feljajdulva kaptam a fájó testrészemhez, de engem ez se tartott vissza, megindultam az ajtó felé, de megtorpantam. Csak most vettem észre, hogy nem is a saját házamba vagyok. Eddig ezt hogy nem vettem észre?! – Hol vagyok most? – fordultam vissza a még mindig az ágyon ülő Chrishez.

- Erre se emlékszel? – megráztam a fejem – Az imposztor másik városba költözött, te oda követted őt, és ebben a szállodában kellett megszállnunk.

- És most melyik városban vagyunk?

- Asszem California.

- És most hol van az imposztor?! Vigyél oda most azonnal!

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Mert nincs üzemanyag a kocsimban. – a francba! Tudhattam volna, hogy ez az idióta nem fog tankolni.

- Sebaj, akkor majd gyalogolunk. Neked úgy se ártana. – mosolyodtam el gonoszul, és meg se várva, hogy Chris mit válaszol, kimentem az ajtón, és mivel Chrisnek nem volt nagyon más választása, követett. – Még valami. – fordultam a mögöttem baktató fiú felé.

- Mi?

- Hol is van ő?

- Ki?

*facepalm* - Az imposztor, te agyhalott! – csattantam fel dühösen. Nem lehet igaz, hogy ennyire hülye legyen! És még csodálkozik, hogy sokszor vagyok mérges??

- Akkor én megyek elöl… - sóhajtott, majd én kezdtem őt követni.

A szálloda olyan volt, mint egy útvesztő. Ha egyszer bemész, nem tudsz kitalálni. Olyan sok a szoba, és a folyósók is mindig máshova vezettek, hogy először azt se tudtuk, merre menjünk. Végül húsz percnyi könnyes próbálkozás után megtaláltuk a nyerő utat, és örömkönnyekkel a szemünkben léptünk ki a szálloda bazi nagy és csicsás kapuján. Chris előre figyelmeztetett, hogy kábé még egy óra gyalogút következik, és akkor végre valahára elérkezünk az imposztor lakására. Ami a leginkább böki a csőrömet az, hogy nem tudom, mi az imposztor igazi neve. Majd valahogy kipréselem belőle a választ, mert már tényleg, de tényleg ez izgat a leginkább. Lehet, hogy már ő se tudja igazán.

- Megvan még a nyaklánc, amit tőlem kaptál? – törte meg a kínos csendet Chris.

- A dögcédula? 

- Igen, az. – bólintott. A pólóm alól előhúztam a nyakláncot, amit még pár éve kaptam Christől szülinapomra. Mosolyogva vette tudomásul, hogy még nem veszítettem el. Még. A beszélgetés ezzel részemről véget is ért, mentünk tovább.

Tizenöt perc gyaloglás után valami hirtelen visszarántott engem. Chris is megállt, hogy megnézze, mi a baj. A pólóm beleakadt valami… nem tudom mibe, és azt se, hogy hogyan. Ficánkoltam össze vissza, hátha kiszabadulok, de nem. Chris is odajött, hogy segítsen. Megfogta a karomat, és minden erejét belevetve, húzni kezdett. Nem ellenkeztem, sőt, én is rásegítettem, de még így is csak úgy tudott kiszabadítani, hogy fent egy kicsit elszakadt a pólóm. Még valami elszakadt, de azzal nem foglalkoztam, mert mentünk is tovább. Bár ne tettem volna…

Egy fekete hajú, huszonöt körüli fiú baktatott az úton, és láthatóan valaminek nagyon örült. Két fiút követett tisztes távolból, nehogy észrevegyék őt, ami sikerült is neki. Halkan nevetve nézte végig, ahogy ketten szerencsétlenkednek azzal, hogy közülük az alacsonyabbik  beleakadt valamibe, és alig sikerült kiszabadulnia. Amikor a kis tevékenységük véget ért, a fekete hajú észrevette, hogy az alacsonyabbik nyakából kiszakadt valami, nyaklánchoz hasonlítható dolog. Amikor már mind a ketten elég messze voltak a követőjüktől, ő felvette a nyakláncot.

- Ó, Dan. Nem is tudod, hogy mibe keveredtél bele… - mosolyodott el gonoszul, és már nekiállt a gonosz tervének, amivel Dan életére törhet. Végül azzal ellentétes irányba indult, amerre Dan és Chris ment. Ő, az imposztor tudta, hogy azzal, amit csinálni fog, talán végleg elintézheti Dant.