Öt nap telt el, de igazából semmi említésre méltó nem
történt. Chris és Elise jól megvannak kettesben, ahogy én is Motyogó Úrral.
Egyre kevesebbet beszélgetek Chrissel. Éjszakánként alig tudok aludni,
többnyire csak forgolódok. Nyugtatókat szedek, ezért valamennyit mégis sikerül
aludnom, de igazából egyáltalán nem álmodom semmit. Tulajdonképpen van úgy,
hogy álmodom, de olyankor csak is lidérces rémálmok jönnek. Igazából nem tudom,
hogy mit kezdjek magammal. Egyre depressziósabb leszek.
Egyik nap éppen jöttem haza a gyógyszertárból, és egy cetlit
találtam az asztalomon. Meglepődve nézegettem, majd felvettem, és elolvastam.
-Tulajdonképpen hogy
tervezted azt, hogy kapcsolatba lépj Dannel? Nem hiszem, hogy csak úgy magától
idejönne. – mondta Tom.
-Ugyan, te nem tudod,
hogy én mire vagyok képes. Dan életében van egy lány, azt hiszem Hortense a
neve, és Dan teljesen beleszeretett abba a lányba. Őt kell felhasználnom arra,
hogy Dant elkaphassuk. – jelente ki az
imposztor teljesen magabiztosan. Egy cetlit vett elő, és arra írni kezdett.
A cetlin az állt, hogy Hortense szeretne velem találkozni ma
késő este, a város szélén, az egyik kis mellékutcában. Úgy tudom, hogy a
mellékutca tulajdonképpen zsákutca, mert közvetlenül az mögött egy erdő van.
Nem tudom, hogy mit akar, de nem tudom, hogy mit veszthetnék. Lehet, hogy
Hortense végre elhagyta azt a tapló férjét. Jaj, az de jó lenne. Most délután
hat óra van, és éjfélre kell ott lennem.
-Ha Dan azt hiszi,
hogy Hortense hívta meg őt egy „randira” – hangsúlyozta az imposztor a randi
szót – akkor habozás nélkül belemegy. Ez nekünk egy tökéletes alkalom. Dan
elmegy a mellékutcába, és te elkapod őt, és belegyömöszölöd egy zsákba. Átmész
az erdőn, és magad mögött húzod Dant. Az erdő szélén lesz egy elhagyatott kis
faház, te pedig behozod őt oda. Én ott foglak várni titeket. A többi pedig
menni fog, mint a karikacsapás. – magyarázta az imposztor Tomnak, aki minden
utasítást megjegyzett. – Az Asylum-Terv éjfélkor kezdődik el.
Este fél tizenkettő volt, amikor elindultam abba az utcába,
ahová szólt a találka. Kocsival mentem, ezért pár méterrel az utca előtt
parkoltam le, onnantól pedig begyalogoltam. Koromsötét volt, a holdon és az
utcán kivilágított lámpákon kívül semmi fényforrás nem volt. Ahogy egyre
beljebb haladtam, egyre sötétebb lett, mert ahol mentem, már nem voltak lámpák.
Amikor elértem az utca végét, megálltam. Körbenéztem, de teljesen egyedül
vagyok. Lehet, hogy Hortense csak késik. Egy kicsit beljebb mentem, be az erdő
elejéhez, és ott várakoztam tovább. Pár perccel később léptek hangját
hallottam.
-Hortense? – vidultam fel rögtön. A sötétségből egy alak
lépett elő. A hold valamennyire megvilágította az arcát. Nem Hortense volt az.
Egy fiú volt, magas, vörös hajú, és felemás szemszínű. Vörös szeme csak úgy
világított a sötétségben. Az arcán vérfagyasztó mosoly ült.
-Majdnem. Sajnálatos módon Hortense nem fog eljönni. Milyen
szomorú! Pedig te annyira vártad már, hogy találkozzatok! Azt remélted, hogy
Hortense azt mondja neked, hogy valójában téged szeret. Milyen imádnivaló.
Milyen… gyerekes. – rázta meg a fejét.
Mi? Akkor… a meghívó… Dühös léptekkel felé közeledtem.
-Miért gondolod azt, hogy Hortense nem fog eljönni? –
sziszegtem felé. Nem törődve a méretkülönbséggel, egyenesen a szemébe néztem.
-Abból, drága Dan – hajolt egy kicsit közelebb hozzám – hogy
a meghívót mi küldtük neked, te pedig szépen belesétáltál a csapdánkba.
-Milyen csapdáról beszélsz? Egyáltalán ki vagy te? – vontam
kérdőre. Mert tényleg, nem értettem az egészet, hiszen nem is ismertem őt,
akkor meg minek állítana nekem csapdát?
-Hmp. Persze, hogy nem emlékszel rám. Én vagyok az, akinek a
szülein bosszút álltál, csak azért, mert ők megpróbálták megállítani, hogy
nekiess a polgármesternek. Nem emlékszel? TE égetted porig a házunkat! Miattad
haltak meg a szüleim, te utolsó tahó! – ledermedtem. Én… megöltem a szüleit?
Villámként hasítottak belém az emlékek arról az estéről. Tényleg én égettem
porig a házukat. De én egyáltalán nem tudtam, hogy van gyerekük! Nem mintha az
helyes lenne, hogy egyáltalán gyújtogatok. Nem mintha megbántam volna… A fiú belemarkolt a pólómba, felemelt a
levegőbe, és egy fához lökött. Ahogy becsapódtam, felszisszentem a hirtelen
jött fájdalomtól. Még mindig a pólómat szorongatta, és remegett a dühtől. – Még
csak meg se bántad az egészet?! Hogy is bánnád meg… te, aki gátlástalanul
rontod el más emberek életét, csak azért, hogy te kiegyenlíthess a számládat,
pedig ők nem tettek ellened semmit! Legszívesebben most azonnal megnyúznám azt
a beképzelt kis pofikádat, de csak azért nem teszem meg, mert akkor megszegném
a terv első lépését. – morogta, és már olyan közel volt hozzám, hogy éreztem
magamon a leheletét.
-Mégis milyen terv? – kérdeztem tőle. Basszus… egyre jobban
félek tőle, pedig még alig csinált velem valamit. Nem mintha akarnám, hogy
tegyen velem bármit is. De ahogy elnézem az ő dühös ábrázatát, ez nem így lesz.
-Majd nemsokára meglátod, Danny. – mosolyodott el gonoszul.
A pólómat elengedte, és mivel egészen a fa törzse fölött
tartott engem, lezuhantam a földre. Csak akkor láttam meg, hogy a fiún egy hosszú,
fekete szövetkabát volt, aminek a zsebéből előhúzott egy gyűrött, fekete
szemeteszsákot. Egyre jobban közeledett felém, én pedig annál inkább hátráltam,
de a fa az utamat állta. Már elég közel volt hozzám, amikor lehajolt, a zsákot
a fejemre húzta, majd felhúzott, ami miatt teljesen belecsúsztam a zsákba. Na
ne… ez olyan, mint abban a rémálmomban. De ez nem álom volt. Sőt, nagyon is
valóságosnak tűnt az egész. A fiú megmozdult, és egyenesen előre ment, be az
erdőbe. Egyre jobban kezdtem kétségbeesni. Vadul ficánkoltam, és próbáltam
kiszabadulni, de sehogy se sikerült. Kezdtem feladni a reményt. Azt se tudom,
hogy hova visz, ami miatt már inkább féltem. Vagy… mit akarhat tőlem? Meg akar
bosszulni? Mondjuk ez valószínű. Út közben egy dalt dúdolt:
„Ősz van és peregnek a sárgult levelek,
Meghalt a földön az emberi szeretet.
Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél,
Szívem már új tavaszt nem vár, és nem remél.
Hiába sírok, és hiába szenvedek,
Szívtelen rosszak, és kapzsik az emberek.
Meghalt a szeretet.
Vége a világnak, vége a reménynek
Városok pusztulnak, és srapnelek zenélnek.
Emberek vérétől piros a tarka rét,
Halottak fekszenek az úton szerteszét.
Még egyszer elmondom csendben az imámat:
Uram, az emberek gyarlók, és hibáznak.
Vége a világnak.
Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el,
Pap is lesz, koporsó, ravatal gyászlepel.
Akkor is virág vár, virág és koporsó,
Virágos fák alatt utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak,
Ne félj a szememtől, holtan is áldalak.
Utolsó vasárnap.”
A dalt egyből felismertem. Ez a Szomorú Vasárnap volt, amit
még tinédzser koromban sokat hallgattam. A fiú hirtelen megállt, aztán mintha
ajtónyitódás hangját hallottam volna. Ment tovább, majd megint hallottam azt a
hangot, csak akkor gondolom az ajtót csukták be. Egy kattanás, utána pedig a
zsákot, amibe voltam, felfordította, és ezért kiestem belőle, egyenesen a
földre. Vagyis fapadlóra. Egy faházban voltam, a ház oldala repedtek, a falakat
alkotó fa korhadt, penészes volt és az egyetlen fényforrás a bedeszkázott
ablakon beszűrődő fény volt, amit a hold kölcsönzött nekünk. Amikor befejeztem
a nézelődést, magam elé néztem, és nem hittem a szememnek. Előttem az imposztor
állt, mellette a vörös hajú fiú, és gonoszul mosolyogtak rám. Na várjunk csak…
ők ketten akkor társak, vagy mi?
-Hello, Dan. Remélem évezted a kis utazást. – mondta az
imposztor. Felálltam én is, és a két fiúval szemben álltam.
-Mondd, miért hoztál ide engem?! – fakadtam ki.
-Tudod, Dan, lenne számodra egy ajánlatom. Mondjuk nem is
ajánlat, hiszen úgy is belemész a dologba, akár akarod, akár nem.
-Mégis… mit akarsz te tőlem?
-A dolog egyszerű. Van két választási lehetőséged – jelent meg
az arcán egy kegyetlen vigyor – meg kell ölnöd Christ.
-Mégis mit gondoltál, hogy csak úgy belemegyek ebbe a
dologba? Azt hiszed, hogy megölöm Christ, csak azért mert te azt mondod?! –
egyre dühösebb lettem. Nem hiszem el… azt mondjuk tudtam, hogy az imposztor egy
lelketlen állat, de hogy ennyire?
-Nem fejeztem be, de ne zavarjon téged. A másik az lenne,
hogy mi ketten – mutatott rá önmagára, majd a mellette lévő fiúra – öljük meg
Christ. De hidd el, hogy ha mi öljük meg, akkor olyan kínhalált fog szenvedni a
kis barátod, hogy könyörögni fog az életéért. Szóval Dan… Mit választasz? Vagy
te ölöd meg Christ, amit gyorsan is elintézhetsz, vagy mi ketten, ami roppantul
fájdalmas. A döntés csakis rajtad áll.
Dermedten néztem magam elé. Nem jött ki semmilyen hang a
számon. Egyedül a kintről behallatszódó szél moraja volt az egyetlen zaj. Teljesen
tehetetlen voltam. Chris a legjobb barátom… hogyan tudnám megölni őt? De ha nem
teszem meg, akkor az ő halála ezerszer fájdalmasabb lesz, ha az a két szadista
állat csinálja. Muszáj lesz döntenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése